Totál szét vagyok esve. Le vagyok szarva, egy kis szikráját sem érzem annak, h velem akarna lenni. Ezt hívhatnám, úgyis, hogy szokásos, csak ne csilingelne a vészcsengőm éjjel-nappal. Vajon tényleg nem vagyok elég neki? Vajon tényleg csak addig vagyok jó, ameddig nincs más? Nem tudom hová forduljak, kihez, mert Neki nem tudom h kezdjem el, nem tudom hogy mondjam el az aggályaimat, nem tudom, hogyan kaphatnék őszinte válaszokat.

Bánt, hogy nem foglalkozik Velem úgy, ahogy én azt szeretném. Bánt, hogy nem érzem, hogy fontos vagyok neki, hogy megígér valamit és nem érdekli, hogy én várom, nem jön. Bánt, hogy néha úgy viselkedik velem, mintha közünk nem lenne egymáshoz. Bánt, hogy azt érzem, hogy nem akar velem lenni. Minden bánt. Ha valóban nem akar velem lenni, akkor miért van velem? Akkor miért nem tudja megmondani? Ahogyan azt is, ha hiányzom, vagy azt is, ha nem.

Annyi gondolat van bennem és nem tudom őket hova tenni. Nem tudok velük mit kezdeni. Nem tudom van-e értelme ezen görcsölni. Van-e értelme energiát belefektetni? Egy biztos. Én nagyon gyenge vagyok most bármihez, minden apróságon ki tudok borulni és bömbölni rajta két napig. Gyenge vagyok megmondani neki, gyenge vagyok a sarkamra állni. Félek a válaszaitól, félek mindentől. Inkább választom a szemem bekötését, a látszat fenn tartását, azért, hogy azokból a pici kis feltöltődésekből tudjak építkezni...még ha rövid ideig is. Egyre többször érzem, hogy hiába teszek meg bármit. Nem vagyok neki elég....