Kívánlak Édes. Minden egyes nap kívánlak, minden egyes kibaszott este amikor befekszem melléd az ágyba. 
És közben elbuktam úgy érzem. Elbuktam, mert képtelen vagyok arra, amit megígértem saját magamnak amikor megismertelek, amikor összejöttünk. Hogy szemtől szembe beszélni fogok amikor kell. De nem megy. Nem messenger téma de képtelen vagyok rá máshogy, ne haragudj...
Szeretlek, és tudom hogy te is szeretsz. Érzem, látom, efelől nincs kétségem... Szeretem a lelked, szeretem a tested. Szeretem azt ahogy rám nézel, ahogy bánsz velem. Veled akarok lenni és nem két hétre vagy két hónapra. Hanem örökre. 
De nem bírom elviselni azt a valóságot hogy minden este úgy fekszünk egymás mellett mintha semmi szexuális vonzalom nem lenne köztünk. Tudni szeretném, na jó igazából úgy kurvára pofámba vágósan őszintén tudni AKAROM hogy mi az ami a te fejedben van... hogy mi az a valós, de tényleg valós indok ami leblokkol annyira hogy képes legyél ezt kizárni az életünkből....a teljes kétségbeesés határán vagyok... nem tudom mit kellene tennünk de én vissza akarom hozni ezt közénk! Annyira felemelő volt érezni amikor annyira kívántál, amikor érezhettem hogy ízig vérig Nő lehetek, mert tetszem és kívánsz és AKARSZ. 
Amikor szeretkezünk érzem hogy kívánsz és neked is jó érzés velem lenni, szeretkezni. De az odáig vezető úton blokkol valami. Nem tudom mi az és szeretném ha elmondanád, mert változtatni akarok rajta....ha te is...de ehhez csak én kevés vagyok, együtt ketten vagyunk csak elegek. 
És állok elébe ha most megint ezen összekapunk....de emellett nem tudok és nem is akarok elmenni...te egy olyan Férfi vagy aki mellett sokáig szeretnék még reggelente felkelni és nem akarom hogy egy ilyen rohadt fontos és nekem alappillérnek számító dolog - ami amúgy működött köztünk!! - ne működjön rendesen. 
Tessék, az én lelkem tényleg meztelen már előtted. Ezt nagyon szeretném megoldani Veled. De kellesz hozzá. Szégyellem magam hogy nem vagyok képes éled állni és nem tudok személyesen beszélni róla, de igyekszem rajta változtatni...kurva nehéz. Évek hosszú munkája volt hogy eljutottam ide hogy nem beszélek ilyen dolgokról. De te vagy az egyedül, akivel ezt meg tudom beszélni és akivel meg akarom ezt beszélni. És akiért (és értünk) érdemes küzdenem ez ellen a mocsok hülye szokásom ellen. 
Tudom hogy te is akarod.
Most elmondok még valamit. Nem csak azt ígértem meg magamnak hogy beszélni fogok arról ha valami zavar hanem azt is hogy őszinte leszek veled mindig és hogy rád sokkal jobban fogok vigyázni mint eddig bárkire. És ezt viszont kurvára be is fogom tartani. Itt vagyok most előtted meztelen lélekkel és a legőszintébb vagyok: akarlak, kellesz, szeretlek, kívánlak, akarom hogy megoldjuk...

Van az, amikor már kurvára felnőtt vagy és amikor már kurvára sok sz_rságon mentél keresztül. Van, amikor még mindig nem tudod mit akarsz egy párkapcsolatban, egy párkapcsolattól, de azt határozottan tudod hogy mit nem. Van az, amikor megfogadsz magadnak dolgokat és amikor ott vagy hogy be is kéne azokat tartani akkor kurva egyszerűen meggyőzöd magad arról, hogy jó lesz ez ugyanúgy ahogyan eddig. Van az, amikor másoknak remek megszívlelendő tanácsokat tudsz adni és te közben pont az ellenkezőjét csinálod...

Van, amikor remekül tudod, hogy milyen utat kellene járnod csak sokkal gyengébb vagy mint azok akiknek osztogatod a tanácsaidat és akik meg is fogadják. azokat. És bár te teszed őket erőssé, ott belül mégis túl gyenge vagy...

Amikor úgy mész bele a kapcsolatba, hogy itt mindent máshogy fogsz csinálni és mindent egy lapra teszel fel....és megfogadod hogy vagy mindent vagy semmit, vagy így kellesz vagy sehogysem, mert ez vagyok én, itt állok teljes valómban előtted, meztelenre vetkőzött lélekkel és akarom hogy mondd meg kell-e ez így neked aztán én is megmondom akarlak-e minden sz_rral együtt, minden sebeddel, hegeddel a szíveden és minden félelmeddel ami gátlásokat okoz benned. Mindennel, ami téged óvatosságra int és mindennel ami menekülésre késztet. Mindennel, ami egyszerre akar engem és menekül előlem.

Meg akarlak ismerni, akarom tudni mi a kedvenc zeneszámod, milyen feltéttel szereted a pizzát és mi az amit főzzek amikor nehéz napod volt. Akarom tudni mi az amitől félsz, mi az amitől meg kell védjelek és mi az amitől nem. Akarom, hogy tudjam mivel kedveskedjek neked születésnapod vagy karácsony alkalmából, akarom tudni, hogy miért nem szereted a karácsonyt és dolgozni azon hogy a közös karácsonyunkat szeresd. Akarom, hogy otthon tényleg otthon legyél és az az otthon ott legyen ahol én vagyok. Akarom tudni, hogy te is ezt akarod-e. Akarom tudni, hogy ha máshogy nézel vagy szólsz akkor mit gondolsz és a szemöldököd felhúzását kell-e vihar előtti csendnek értelmeznem. Akarom tudni, hogy a fürdővizet milyen forrón szereted és azt is, hogy hozzád szóljak-e ha borzasztó napod volt. Akarom tudni, hogy mivel tehetem az életed szebbé és jobbá. Akarom hogy tudd hogy minden porcikámmal akarlak és akarom hogy tudd, hogy mivel dobd fel az én estém amikor nekem volt nehéz a napom. Akarom, hogy tudd hogy néha ki kell sírnom, üvöltenem, írnom magamból ami fáj és akarom hogy tudd hogy úgy érzem, az ölelésed mindentől megvéd és mindig megvígasztal. Akarom, hogy tudd mikor van mondanivalóm a számodra, amit nem tudok elkezdeni de nagyon ki akarom mondani. Akarom hogy ilyenkor ne engedj el addig ameddig el nem mondtam és addig ölelj ameddig mindent meg nem beszéltünk. Akarom hogy dolgozzunk a kapcsolatunkért minden nap és akarom hogy akkor se engedjük el egymást amikor kicsit eltávolodunk. Akarom hogy megtegyünk apróságokat és nagy dolgokat is egymásért. Boldoggá akarlak tenni és akarom hogy te is azzá tégy.....

"[..] nem beszélünk magunkról, nem beszélünk a jövőnkről. Arról sem, hogy milyen lesz, arról sem hogy egyáltalán van-e. Arról sem, hogy egyáltalán milyet akar."

Nagyjából egy évvel ezelőtt írtam ezeket a sorokat. Akkor még nem tudtam azt amit most már igen. Amit nem azért tudtam meg, mert elém állt és elmondta hanem mert csúnya - a kapcsolatunkban teljesen szokatlan módon - játszmákkal sikerült kitaposnom belőle. Igen, amit úgy kellett kihúzni, mert ha rajta múlik még mindig együtt készülgetünk a hazugsággal teli életünk csodás folytatására. Hiába teremtettem meg bármit, ő inkább azt kérte tőlem, hogy dobjam el mindazt. Felesleges, csupán pénzpazarlás, a szépség, a kényelem és a (közös) otthonunk nem volt más mint valami aktuális hóbort szokatlan formájú megnyilvánulása.

Mit akarsz tőlem? Mit akarsz még, hogy eldobjak mindnent? Eldobjam miattad az életem, a családom, a kényelmem? Eldobjam, mert te bizonytalan vagy? Ja, nem is az vagy, inkább csak lusta.....lusta megmondani hogy nem akarsz velem lenni, hogy nem akarsz tőlem jóformán semmit, hogy nem akarsz közös jövőt, nem akarsz az égvilágon semmit. Már velem lenni sem....tőlem vártad volna, hogy eldobjak mindent miattad, miközben te tudtad hogy semmi értelme folytatni. Mert TE nem akarod. Két és fél hónappal a kérdésem után még mindig a fülemben hallom a válaszod. Sejthettem volna, hiszem előtte nyáron megmondtad. Nem vagy szerelmes, sosem voltál. Nem csak belém, senkibe sem. Sosem. Az amit irántam éreztél puszta racionális piros pont volt, mert minden stimmelt velem, köztünk, csupán az a kis plusz hiányzott részedről...szép, nem? Mégis mikor akartad elmondani? Mégis mit akartál? Mi a faszt akartál tőlem??

Kértem, a sokadik - már minden kétséget kizáróan csupán kifogás jelleggel felvonultatott - "érved" után, hogy gondold át akarsz-e még tőlem valamit, akarsz-e engem, akarod-e a kapcsolatunkat, akarod-e hogy értünk dolgozzunk, hogy lépjünk előre? Csendesen, de határozottan válaszoltál nemet, majd ajánlottad fel, hogy szakítsunk, ha már ennek tényleg semmi értelme. Szép kis pár, szépen vagyunk. Több, mint két év - kiegyensúlyozottnak hitt kapcsolat után, képes voltál így elengedni. Fel sem merült az az opció, hogy harcoljunk, hogy küzdjünk érte. Szépen csendesen elengedtél, elengedtelek, elengedtük az egészet ami köztünk volt.

Nem számít. Már csak azt sajnálom, hogy nem voltam hamarabb erőszakos, hogy nem voltam még hamarabb, még határozottabb. Hogy a sok beszélgetés ellenére számodra mégsem volt nyilvánvaló mit akarok és mit nem. Köszönöm ezt a két évet, de ugyanakkor baszdmeg hogy így átvertél. Baszdmeg, emberben én ekkorát még nem csalódtam. Nem hiányzol, remekül leépítetted azt amit sosem adtál, magadat, a társaságod, a jelenléted, a közelséged. Nem Te hiányzol, a kapcsolatunk hiányzik. A kapcsolatunk, ami nem volt valódi, mert az álszent harmónia volt csak jelen, nem pedig az aminek valójában ott kellett volna lennie. A törődés hiányzik, nem pedig te. A törődést pedig a végén már messziről sz.rtad le.

Örülök, hogy most lett vége és nem két újabb boldog év elteltével, amikor egyik nap csak arra eszmélek, hogy nem tudom melletted merre tart az életem, mert bármerre nézek te húzol visszafelé....köszönöm, hogy nem évek múlva kellett rádöbbennem, hogy a boldog és kiegyensúlyozott kapcsolatom a tökéletes párommal gyakorlatilag sosem létezett. Köszönöm a boldogságot, a boldogságom, ismét rengeteget tanultam, remek leckéket vettem Tőled és az Élettől.

Köszönöm, hogy voltál, szerettelek és az emlékeinket örökké szeretni fogom.

Köszönöm, hogy rádöbbentettél hogy dolgoznom kell még magamon Bár te indítottotál el ezzel az úton, a végén már nem a te karjaid fognak várni. Köszönöm, hogy velem voltál és köszönöm az érzést, hogy azt hittem szerettél. Köszönöm, hogy szerethettelek. Jó volt veled, köszönöm az emlékeinket.

Az élet tényleg mindig visszaadja? 

Most már tudom milyen a másik oldalon állni. Ja, nem mert eddig a kényelem volt a fő szempont nem pedig én...tudni szeretném. Tudnom kell, hogy mit akar az élettől, tudnom kell, hogy mit akar tőlem. Ez a céltalan bolyongás oltári idegőrlő, lógni a semmibe, menni valami után úgy, hogy nem látom az utat. Nem én irányítok, nem látom előre a lépéseket....ez borzasztó teher..

Nekem könnyű. Nekem mindig könnyű volt, mert mindig tudtam mit akarok. Sosem álltam még úgy, hogy: rendben ezt elértem, akkor most hogyan tovább? A célok folyamatosan bontakoztak ki, mindig volt újabb ami után mehettem. Most is vannak. Sőt most több távolibb is kibontakozni látszik. Na most rajta viszont nem látom ezt. 

Fogalma sincs arról merre áll arccal a világban, fogalma sincs arról, hogy mit akar és azt milyen sorrendben, vagy egyáltalán akarja-e?? Mindent akar egyszerre, de közben semmit sem igazán. És nem beszélünk róla. Nem beszélünk erről, nem beszélünk magunkról, nem beszélünk a jövőnkről. Arról sem, hogy milyen lesz, arról sem hogy egyáltalán van-e. Arról sem, hogy egyáltalán milyet akar. 

Mondhatnám, hogy a kapcsolatunk eddig tökéletes volt. Nincs kattogás, nincs féltékenykedés, nincs kételkedés, aggódás. Van viszont boldogság, szerelem, odaadás, a másikért apró lemondások, tettek a másikért. Ezt viszont nagyon vékony jégnek érzem. Egy olyan talajnak, ami simán tönkre vághat mindent. Kurvára meg vagyok ijedve. És tanácstalan vagyok. Kérdezzek? Merjek? Vagy ne kérdezzek, csak felejtsem el. De beszélnünk attól még kéne róla.

Kéne arról, hogy milyen jövőt akar. Akar-e közös jövőt, mikor akarja? Vagy nem is szerepelek azokban a tervekben? Kéne arról, hogy BN-nel mi a helyzet. Akar-e még tőle valamit, vagy nem, írogat-e neki még vagy nem, egyáltalán mi a francnak írogatnak. Kéne arról, hogyha akkor este mással vagyok ott, akkor is hozzám jön-e oda? Mert többször megfordult már ez a fejemben és rohadtul kezd zavarni....

Majdnem másfél évet sikerült kibírnom úgy, hogy nem kattogtam. Hogy eleget tettem a kérésének és a neki tett ígéretemnek, hogy nem kattogok majd baromságokon. Viszont úgy érzem, hogy ilyen téren ő sem őszinte velem...sosem írtam még ezt le, sosem mondtam ezt még ki, de így érzem. Bajban érzem magunkat, vékony és veszélyes jégre kezdünk tévedni. Nem tudom hogy lesz ez, én egyet tudok. Most a helyzet az, hogy rohadtul félek hogy elveszíthetem...

Amit nem lát senki hogy megeszel az ugye nem is hizlal... Mostanában valahogy ezt a filozófiát követem sajnos, pedig hizlal az is. Annyit és olyan mértekben szerencsére nem eszem félre hogy hizlaljon cserébe nem is fogyaszt. Én vagyok az, aki el tudna dönteni fejben h akarja-e és hogy megcsinálja-e és hogyan csinálja. Csak én. Én döntésem, hogy megeszem-e, én döntésem, hogy edzek-e. Én döntöm el hogy félreeszem-e, én döntök a saját elmém, testem felett. Idő. Idő kell, hogy átgondoljam, idő kell, hogy megvalósíthassam. Szüksegem van egy kis én-időre, máshogy nem megy...

Lássuk mit valósítottam meg eddig, kegyetlenül, őszintén.

-átlag heti 1,5 edzés

-kenyér elhagyás

-joghurtok, vaj, állati tej elhagyása

-többi tejtermék elhagyása
-tészta durva kiritkítása (az elmúlt két hónapban három alkalommal ettem)
-finomliszt elhagyása
-krumpli elhagyása
-rizs durva kiritkítása
-főzés átlag heti 1,5-szer

Mit szeretnék még?
-felkelni reggel IDŐBEN!! Hogy legyen időm magamra reggel, reggeli, smink, pakolás (min.1 óra)!!!!
-heti stabil 2 edzés, akár a prérin
-heti stabil 2 főzés, hétvégén minden napra főzzek!
-nem belekajálni az estébe, így reggelente újra reggelizni!!!
-felkelés után pohár víz rendszeresen!!
-megállni hogy nem nekem való kajábol egyek
-További kajákat elhagyni, vagy inkább nem belezabálni!!

Ennyit szeretnék. Ja meg végre lediplomázni. Meg munkahelyet váltani. Meg megtartani a Legcsodásabb Csibémet :) <3

Emlékszem egy régi történetre. Este volt, lefekvéshez készülődtünk túl voltunk a fürdésen és a vacsorán. Bement a fürdőszobába és elkezdte mosni a fogát. Utána mentem, beálltam az ajtóba és csak néztem....VOLNA. Természetesen mint akkoriban minden, ez sem a szokásos perfomance alapján történt. Mi lett volna a szokásos? Nekem, ismétlem nekem jól esik odabújni a másikhoz, odamenni hozzá, hozzáérni minden indok nélkül, adni egy puszit hátsó szándék nélkül...nem tudok elmenni a Szerelmem mellett úgy, hogy ne érjek hozzá. Valami ilyesmi álmot kergettem aznap este is. Mégis mi történt? Ugyan, ezt álmomban sem gondoltam volna de ki lettem tessékelve a fürdőszoba ajtóból, magára zárta az ajtót miközben odalökte hogy nem láthatom ahogy fogat most mert az nem olyan ám mint a filmekben. Még meglepődni sem volt időm, hogy mi a fenéről beszél, már a csukott ajtóval néztem szembe. Attól az estétől kezdve ez volt a megszokott. Gyakran a fürdőszobába sem mehettem be, ha fürdött. Szégyellős lenne? Kizárt. Nem volt az. Viszont voltak kis zegzugok az életében amikből kizárt. Nem feltétlenül kell ilyen fizikai kizárásra gondolni, lelkileg zárt ki sokszor. Nagyon sokszor, túl sokszor. 

Annyit küzdöttem. És igen sokszor gondolkozom még rajta, mert eszembe jutnak pillanatok az idők folyamán. Honnan tudod, hogy egy emberre érdemes-e időt szánni, fáradtságot a kapcsolatra, bizalmat adni neki? Innen. Az ilyenekből. Ez apróságnak tűnhet, és akkor is ezt gondoltam. 

De később összeállt a kép és a mozaikok teljesen egymáshoz illenek. Azonban egy dologban teljesen biztos vagyok. Jó döntés volt ennek véget vetni, azt sajnálom hogy nem hamarabb tettem. Honnan vagyok ennyire tökre nagyon okos? Onnan, hogy megtapasztaltam a másik oldalt. Amikor melletted sem mennek el szó nélkül, érintés nélkül, spontán puszik nélkül, amikor a te kívánságaidat, gondolataidat lesi valaki. Na, ez a harmónia. Nem az, hogy lemarad a közös vacsiról mert még nyitva a kocsma. 

Miért írtam ezt most le?

Mert elmondhatatlanul jó dolgom van egy fantasztikus ember mellett....Vele tényleg minden perc ajándék :)

#imfreakin'lucky

Teljesen random jönnek az érzések és a mindjárt megőrülök érzés. Az "üvölteni szeretnék" mert annyira hiányzik, miközben nincs 24 órája, hogy láttam. Aztán persze van hogy egy-egy nap találkozó után napokig teljesen jól elvagyok. Gondolom függ az alap hangulatomtól is vagy talán tényleg igaza lehet...kicsi a tank és lyukas.

<Reggel van, csörög az óra. Kinyitom a szemem és látom, hogy még alszik. Közelebb megyek és átölelem, adok az arcára egy puszit. Ő is fent van már, átölel. Húz magához és kéri hogy ne menjek el, pedig csörög az óra, kelni kéne. Nem mozdulok élvezem, hogy szorosan mellettem van és engem akar. Nem tudok ezzel az érzéssel betelni, próbálom magamba szívni minden egyes pillanatát. Egyszerűen fantasztikus. >

Este, mikor már néhány napja nem aludtunk együtt erre gondolok és feltölt. Nézegetem a közös képeket, felidézem hogy mennyire jó volt amikor készültek. Olvasgatom a beszélgetéseinket és újra meg újra megnevettet, elgondolkoztat és megmosolyogtat. Arra gondolok, hogy milyen jó lesz újra együtt és lassan belealszom a gondolatokba és a fényképekbe...valahogy így telnek a napok nélküle....:)

.

.

.

Érdekes. Korábban azt hittem, hogy minden jó akkor is ha sz_rabb. Akkor is hha nem figyel rád, csak néha kedves. Akkor is jó, ha a problémád csak hiszti, de néha ráborítod a bilit és akkor másfél hónapig megint "jól" vagy. Akkor is jó, ha érdemben nem foglalkozik veled, de néha átölel. Akkor is jó ha sokszor megbánt de azt mondja szeret....

 Az a baj, hogy ez nem jó mégis ez volt természetes. Az teljesen normális, hogy mindig küzdened kell a figyelméért...nem, nem az. Persze most tegyük félre, hogy mindig az aktuális a legjobb, de a legdurvább ebben mégis az hogy ezt csak azóta látom így, mióta tudom hogy lehet máshogy. MÁSHOGY. Lehet úgy, hogy meghallgat és a legnagyobb hülyeségedre is reagál, mert tudja hogy téged foglalkoztat. Lehet úgy, hogy kölcsönösen érdekel titeket hogy a másikkal mi van és hogy neki jó legyen. Még akkor is ha ezek olyan óriási dolgok, hogy nem használom a "thumbs up"-ot írásban vagy használok mobilról ékezeteket...

Páff.

És ez csak akkor tűnik fel, hogy most az eddig átéltekhez képest vagyok kívülálló. Mert az nem törődés, hogy megvárom ameddig elmúlik a hisztéria.

#imfreakin'lucky

Miért változnak a párkapcsolatok?

"Nem úgy van, hogy egyszer azt mondtam, szeretlek és akkor azt feltetováltuk, belevéstük és jónapot, arra lehet vetni a keresztet meg a rozsdás bökőt. Sajnos nem úgy van. Viszont igen jó lenne, ha úgy lenne. És ne mondd nekem, hogy nem érted a nőket, mert leírtam, elmagyaráztam egymilliószor, hogy két zsák van, ezt nem lehet nem érteni. Ne hagyd az enyémet üresen. Nem kell érteni a nőket. Elég kedves dolgokat csinálni, és akkor nem fognak besérülni.

Mozog minden.

Közeledünk, távolodunk, de végül is semmi baj. Tényleg a rohadt világon minden mozog. Mozogjon ez is, kit érdekel! Csak tudjunk róla. Nem akarom, hogy megijedjünk tőle, érted? Nyilván jönnek majd mások, új ismerősök, akik sokkal érdekesebbek, nyilván jönnek gáz dolgok, hullámvölgyek és nem akarom, hogy bárki megijedjen…Végül is nem is érdekelnek mások én azt akarom, hogy mi tudjunk róla. És ha én ijedek meg, akkor te szólj! Lehet, hogy elfelejtem egyszer, hogy mit írtam most. Akarom, hogy tudjuk előre.

...Hogy nem lesz mindig ilyen jó. Hogy nem lesz mindig ilyen, de azért jó lesz.

Mert simán megszeretlek attól újra, hogy odajössz, amikor nekem ehhez nincs erőm. Amikor én gyenge vagyok félretenni a hisztit, te erőt veszel magadon és odajössz, és közeledni kezdünk megint. Csak éppen onnantól már lesz egy plusz kapocs, egy emlék arról, amikor te legyőzted magad, én meg megszerettelek újra. Kemény voltál és férfias, legyőztél valakit, jó irányba terelted a dolgokat. Valami több lett. Távolodtunk éppen, de akkor majd közeledünk újra. Ne legyen már ez baj. Ne aggódj már azon, hogy utállak néha, és főleg ne ijedj meg attól, ha te utálsz. Nem érdekel. Csomó mindennel megszelídítettél már. Utálhatsz is néha. Csak ne engedj el, amikor le akarok lépni. Ha azt mondtam, hogy szeretlek, akkor ne hidd el. Ha mondtam, akkor úgy volt abban a pillanatban. Szeretlek simán, csak ne hidd el, érted? Nem úgy szeretlek, hogy nem tudod elrontani, hanem úgy, hogy nem akarom, hogy elrontsuk.

Közeledünk és távolodunk, és nem kell félreérteni egyiket sem. Egyik sem marad úgy. Mozog minden.

A lényeg, hogy mozog az egész. Nem lesz olyan, mint az elején, lesz olyan, amikor látszik a gödör alja, de amikor mélyen vagyunk, onnan kijönni valami olyasmi, amit együtt csináltunk meg, és ez tesz egy kis kapcsot az egészre. Sok ilyen sok kis kapcsot tesz. Néha rohadt nagy fal lesz majd közünk, és mások ilyenkor már szakítanak, és ha mi nem, akkor ezt is megcsináltuk. Néha nagyon távol leszünk egymástól, és kedvem sem lesz elindulni feléd, aztán legyőzöm ezt és a távolságot is, és megint lett valami, amit beletettem az egészbe, mert eszembe jut valahol a rohadt kisherceg rókájának a hülyesége, hogy ha már megszelídítettem, akkor felelős vagyok érte, és az idő, amit a rózsákra fordítottam... az teszi őket olyan fontossá. Nem engedlek el, egy hülye vita miatt, vagy mert megnézted a seggét. Akkor engedlek el, ha már nem közeledünk és távolodunk, ha már nem mozog az egész, ha meghalt. Akkor mehetsz, addig nem.

Néha elindul valamelyikünk egy másik irányba, és akkor majd nem hagyod, vagy én nem hagyom."

[...]

Szabó Eszter gondolatai..(forrás: szeretlekmagyarország.hu)

"Választhatunk olyan párt, akivel a szüleink kapcsolati mintázatait jól le tudjuk képezni saját kapcsolatunkban, de az is lehet, hogy pontosan az ellenkezőjét keressük annak, amit szüleink házastársakként felmutattak.

Sokszor előfordul azonban, hogy csupán rávetítjük a párunkra azt a tulajdonságot vagy viselkedést, amit gyerekként a szüleinktől megtapasztaltunk, annak ellenére, hogy ő maga egyáltalán nem viselkedik úgy! Ilyenkor valójában nem a párunkat látjuk, hanem a bennünk élő, szüleinkről szóló képet. Párterápián sokszor a pár tagjainak egyéni élettörténetnek megismerésével kezdjük, ami után már jobban látjuk, mik azok a hozott kapcsolódási minták, konfliktuskezelési stratégiák, indulatkezelési stílusok, mellyel az egyén érkezik egy kapcsolatba. 

Ez a projektív működés olyan szituációban is jelentkezhet, amikor az előző kapcsolatban megélt negatív élményeket nehéz kipurgálni magunkból, és az új kapcsolatunkban ugyanattól rettegünk, amitől az előzőben szenvedtük. Ilyenkor sem a jelen lévő másikra reagálunk, hanem arra a képre, amit előző kapcsolatunkból hozunk magunkkal. Lássunk néhány egyszerű példát:

Kriszti apja hűtlen volt a házasságában, és ezt Kriszti már gyermekkorában megtudta. Akkoriban anyja számára sorra derültek ki a félrelépések. Krisztinek felnőtt párkapcsolataiban egyszer sem kellett megtapasztalnia a hűtlenséget, azonban sokszor indokolatlan féltékenységgel gyötri jelenlegi párját. Párja nem győzi hangsúlyozni neki, hogy „én nem vagyok az apád, én nem foglak megcsalni”.

István kiskamasz korától kezdett el nyíltan lázadni anyja agresszív, domináns, és korlátozó megnyilvánulásaival szemben. Viharos tinédzserkora volt, nagy veszekedések és szabadságharc övezte ezt az időszakot. Jelenlegi felnőtt párkapcsolatában a legkisebb kritikára vagy elvárásra „ugrik”. Ha párja megkéri valamire, akkor csípőből újra lázadni kezd, és hatalmas viták kerekednek belőle. Istvánnak jó lenne tudatosítania, hogy „felesége nem az anyja, ellene nem kell lázadnia”.

Bea előző kapcsolatában úgy érezte, nem kap elég figyelmet és szeretetet párjától, a legnagyobb szenvedést pedig az okozta, hogy amikor érzelmileg szüksége van rá, nem áll rendelkezésre, hideg és elutasító. Új kapcsolatában nagyon nehezen hitte el, hogy párja elérhető számára és biztonságot tud nyújtani nehéz helyzetekben. Eleinte nem merte felhívni,meg kellett tanulnia, hogy az utcán megfoghatja a kezét, és este odabújhat hozzá, ha szeretne.

Az első lépés ilyen esetekben, hogy észrevegyük és belássuk, hogy ez a reakció nem a párunkról szól, hanem a saját félelmeinkről és szorongásainkról. Ugyanakkor erre igen nehéz rálátást szereznünk, hiszen azt hisszük (mint mindenki), hogy a valóságot észleljük: azt látjuk, ami van. Pedig azon a szemüvegen keresztül látunk csupán egy saját, torzult valóságot, amit korábbi tapasztalataink adtak fel ránk. Párunkat felruházzuk olyan tulajdonságokkal, amelyekkel nem rendelkezik, és erre reagálunk: azt látjuk kint, ami bent, a pszichénkben van. Ez nagyon fárasztó lehet a másiknak, aki irreálisnak éli meg ezt a reakciót, és folyton nyugtatnia, magyarázkodnia kell, vagy jogosan kiakad az alaptalan vádak miatt. Eljuthat odáig, hogy legyint egyet: „csak a szokásos”.

Ahhoz hogy megakasszuk ezt a destruktív folyamatot, a saját félelmeinkkel és hozott mintázatainkkal nézzünk szembe először! Segítsünk párunknak megérteni, hogy rossz pillanatainkban milyen előzetes élmények és hiedelmek zavarnak össze minket, milyen “sémáink” aktiválódnak. Próbáljuk megbeszélni a helyzetet, kikérni a véleményét, és ez által végre meglátni, hogy ő egy Másik ember, nem a múltunk egy újabb alakmása."

/tarsam.blog.hu/