Akinek ilyen ember néz vissza a tükörből, mint Nekem, annak nincs szüksége ellenségekre. Egyszerűen megfogalmazva vagyok saját magam ellensége. Képtelen vagyok leállni. Folyton zakatol és jár. Nem marad csendben. Nem képes felfogni, hogy nem akarom hallani, amiket mond és nem akarom tudni azt, amit kitalál. De nem hagy békén..

Ő nem tudja, mennyit változtam, mióta Vele vagyok. Fogalma sincs, milyen voltam, és mennyivel másabb az, aki most vagyok. De honnan is tudná? Én is csak azt tudom, hogy most milyen. Vagyis, hogy most Velem milyen. Fogalmam sincs, milyen volt korábban, nem tudom ki volt előttem. Nem ismerem azt az embert, aki végigcsinálta azokat, amiket Ő végig csinált. Fogalmam sincsen semmilyen fájdalmáról, fogalmam sincsen arról, miket miért csinált. 

Nem enged be.

Nagyon nehezen nyit, pedig innám a szavait, tudni szeretném, hogyan lett azzá, Aki most. Hogy mik vezették idáig, hogy most mikor mit miért csinál. Tudni szeretném, de nem mondja. Magában tartja, mert fél. És megértem. Én is félnék. De tudnia kell, hogy Én itt vagyok...

Túl sokat gondolkozom dolgokon. Túlságosan sokat. Többet, mint amennyit kéne. Miért? Mert nem kapok annyi választ, mint amennyi energiát beletettem, és a válaszok helyett feleslegesen kombinálok. Igen. Belátom, hogy hisztis vagyok és feleslegesen hisztizek, belátom, hogy sokat kombinálok és ezt teljesen feleslegesen. És azt is belátom, hogy túl sok mindent veszek magamra, pedig nem kellene. Mindenki annyit kap, amennyit elbír. De akkor minek vennék még többet a vállamra? Hiszen nem jutok tőle előbbre...

Egyszerűen csak annyit kéne tennem, hogy élvezem amim van. Ameddig van.

Akármi is van odafent. Please help. Segíts, hogy élvezhessem. Segíts, hogy élvezhető legyen. És kapcsoljon ki, ami felesleges....