Megkérdeztem, hogy jegyzetelhetek-e. 

Azt válaszolta, hogy "igen, de nem lesz rá szükség. Úgyis csak azokat jegyzem meg amivel dolgom van".

Szóval így kezdődött közvetlen azután, hogy már néhány alkalmat végig beszélgettünk, illetve az előző alkalommal elmondtam hogy szerintem mik vannak a pacákba írva. Néha lopva rápillantottam, hogy vajon ki tudok-e olvasni valamit a tekintetéből vagy az arckifejezéséből a válaszaim alapján, hogy vajon most tudom-e meg hogy nagyobb baj van velem, mint gondoltam vagy komplett őrült vagyok. Persze nyilván ha 30 évig vártam erre, akkor már 1 hét ide vagy oda nem fog számítani.

Pontosan nem is emlékszem, hogy az első két tábla mire is ad interakciókat, de valami olyasmi hogy milyen vagyok egy idegen közegben, mit gondolok, hogy mit gondolnak rólam az emberek, milyennek mutatom magam. A második tábla azt hiszem a nőiességem megélésével kapcsolatban hoz elő gondolatokat a fejemben. Hát nesze nekem, most kiderültek a válaszok.

Álarcok és ölelkező, tapsoló mosómacik, vörös haj, állatok, madarak és farkasok. Mind mind csupa mese és állat alak, ami a gyermeki lelkemre utal….na meg arra, hogy nem sikerült a maga idejében elsajátítani azt a női példát, amitől olyan ízig vérig nő lehetek. Na, hát erről tudtam eddig is. Nyilván ennyire nem volt az arcomba vágva, de éreztem hogy nem az igazi, szeretek fiúsan öltözni, imádom a fiús dolgokat és határozottan kiállok amellett a vonal mellett, hogy én minden vagyok csak nőies, gyengéd, segítséget elfogadó, törékeny nő nem.

A tábláknak pont az a lényege, hogy pár gondolatébresztőt mond a te válaszaid alapján a pszichológus, majd azt az interakciót ami ennek hatására a te agyadban születik azt már te mondod ki és látod meg az összefüggéseseket. Amikor elkezdtem beszélni erről akkor annyit igazított útba, hogy „nézzük meg a feletted lévő női mintákat”, majd….BAMM.

Hogy erre még így sosem gondoltam….nézzük már meg, hiszen itt van az orrom előtt, nézzem már meg, nézzek már rá, fogjam már fel, értsem már meg, hogy persze hogy ilyen vagyok, hiszen generációk óta EZT LÁTOM. Hogy a nő erős, hogy egyedül viszi a hátán az egész családot, hogy mindent megold EGYEDÜL, hogy ő a gyakorlati vezetője a családnak és bármi történjék, az ő hátán lehet vágni a fát, mert mindent kibír és mindent megcsinál. Igazi harcos amazon. Nem nőies, nem légies, nem könnyed és főleg nem igazi nagybetűs nő.

Az egyik nagymamám a téglagyárban dolgozta le az életét, millió férfi között, igazi férfi volt ő maga is. Válása után egyedül menedzselte az életét, nem volt egyszerű élet, főleg nem boldog. Ezen felül büszke vagyok rá, hogy véget vetett bántalmazó házasságának.

A másik nagymama vitte az egész pereputtyot (5+ gyerek) a hátán, három műszak, otthon a férfit körbeugráló, a virgonc kölyköket úgy felnevelő nő volt, hogy nem ölte meg egyiket sem (haha!). Karácsonykor egyedül fát díszítő, közben bejglit sütő és ajándékokat becsomagoló robot volt, miközben a papa az égvilágon nem csinált semmit csak a 8 órás munkát letéve várta hogy elé kerüljön az étel. Ezt a mamát is becsülöm, hogy végig tolta így az életét. Nem semmi harcos volt mindkettő.

Édesanyám egy fokkal már jobban nő, bár itthon is ő viszi a nadrágot, na nem azért mert apukám nem elég férfi, hanem mert anyukám jobban elnyomó és a határozott (nem feltétlenül jó) elvárásait megélni próbáló asszony. Hosszú évek kemény munkája látszik meg az összképen, rájöttem hogy anyukám akkor szeret amikor megfelelek a fejében rólam élő képnek, annak az elvárás halmaznak aminek semmi köze nincsen hozzám, de azért minden lehetséges alkalommal megpróbál ennek megfeleltetni. Azt hiszem apukám viszont képes feltétel nélkül szeretni. Csak azért aki vagyok. És ez nagyon jó érzés.

Az én gyermeki naív énem az, aki nem engedi hogy a felé indokolatlanul érkező elvárások maguk alá temethessék és ennek köszönhető kíváncsisága és ereje segítségével a saját elvárások nélküli és feltétel nélküli szereteten alapuló életét élhesse…

 

 

Arcon csap a felismerés, ami elől már hosszú ideje menekülsz. Az, ami már rég leadta feléd a vészjelzéseket, de te képtelen voltál szembenézni vele. Inkább homokba dugtad a fejed és úgy tettél, mintha semmi sem történt volna. Holott legbelül mindig is tudtad, hogy vesztes csata ez, ha nem egy oldalon álltok. Hisz egyedül kevés vagy hegyeket mozgatni. Hogy kellett volna ő is. Ő, akivel a tempó egyet előre, kettőt hátra volt. Ő, akiben hittél és hinni akartál az utolsó pillanatig is. Ő, aki talán a mindent jelenthette volna. Ő, aki már akkor a szívedben volt, mielőtt még belépett volna az életedbe.

Aztán egyszer csak elfáradtál. Belefáradtál a mindig utolsó esélybe. A fájó az, hogy még abban a percben is csak magadat okoltad, amiért nem küzdöttél talán eléggé. Haragudtál magadra, hogy talán nem csináltad jól. Talán, ha még egy kicsit jobban beletetted volna magad, akkor sikerülhetett volna. Elérhetted volna. Mindig, minden csak egy volna. Akkor megfogta volna a kezedet. Az utolsó pillanatban elkapott volna, mielőtt ugrasz. Utánad nyúlt volna. Hát nem így történt.

És nem, ezen nem segített már az utolsó leheletig folytatott küzdelem. Az utolsó szó, amit jogod volt kimondani. Az utolsó érted bármit megtennék. Az utolsó szeretlek.

Mondanám azt, hogy veled minden más. Hogy nélküled nem akarok jövőképet rajzolni. De hogyan tehetem mindezt meg, ha hiábavaló? Ha a félelem falai mögé bújva állsz és messziről nézel rám. És én már tudom, hogy nem akarok színtévesztett, fakó arcú, szomorú szívű nő lenni. Az, aki ragyoghatna melletted, ha igazán akarnád. Ha tényleg valóban akarnád. Ha nem én lennék az örökös B-opciód. A bemesélt úgysem sikerülhet érzésed. Miközben te és én együtt színezhetnénk az életet.

Én ennél több akarok lenni. Az, akit a "de" után teszel. De ő az a nő, aki kell. De ő az, aki hozzám tartozik. Szeretni sokféleképpen lehet. Mondd, te hogyan szeretsz engem? Hova tűnik tetteid mögül az érzés, amikor kizársz? És mégis, tudom jól, hogy ott vagyok. Ott bent neked. A szíved elrejtett hetedik szobájában. Ahova a kulcsot magad elől rejted el. 

De most előtted állok és kérdezem tőled, vajon az utolsó esélyünk is egy volna marad csak ezután?

/stylemagazin.hu/

Voltam egy helyen. Egy helyen, ahol elmesélték mások hogy van élet ezen túl is. Ahol láttam, hogy jó az út amin haladok. Ahol láttam, hogy nem vesztem el a világban, még akkor sem ha most sokszor úgy érzem. Ahol rájöttem, hogy teret kell adnom a bennem lévő dühnek, hogy engednem kell hogy haragudjak rád. Majd el kell engednem minden érzést, ami még hozzád köt. Jót, rosszat.

Szóval terápiás jelleggel most pár gondolatot újra fogalmaznék, nyugodtabb lélekkel, már nem sírva minden betűn amit beütök. Csendesebb indulatokkal, kevesebb feszültséggel. 

Egy perc. Egyetlen perc kell ahhoz, hogy eljussak onnan, hogy mennyire hiányzol és veled akarok lenni, oda hogy úgy érzem utállak amiért olyan dolgokat láttál bennem amiket nem tudtál megfogalmazni magadnak (sem) és emiatt csak bántani tudtál. Nem voltunk elég felnőttek és higgadtak ahhoz, hogy kellő alapossággal utánajárjunk a dolgok valódi gyökerének. Egyikünknek sem volt még csak sejtése sem arról, hogy mi zajlik benned. Te nem merted felszínre hozni, nem mertél szembenézni vele, én meg csak értetlenül álltam a viselkedéseid előtt.

Értem, hogy miért csak most mondtad el. Mert eddig nem volt akkora a külső kényszer hogy merj magadba nézni. Mert eddig magadnak sem merted/tudtad megfogalmazni ezeket az érzéseket. Csak éreztél valamit, valami tünetet. Aminek a valódi okát magad előtt sem merted feltárni, nem hogy még előttem. Így hát, te is rosszul érezted magad és őrlődtél, nem értetted mi miért vált ki belőled ilyen hirtelen, irányíthatatlan kontroll nélküli indulatokat.

Ha te nem értetted, nem tudtad, én honnan tudhattam volna?

Oda jutottunk, hogy te egyre frusztráltabb lettél. Én pedig egyre bizonytalanabb. Kell ez nekem? Nem tudtam, hogy legközelebb mi váltja ki belőled. Tüneti kezelés a dühkezelés, nem pedig az a probléma gyökere, hogy "te ilyen vagy". Nem tudtam az okát, elkezdtem rettegni. Elhitetted, hogy az én hibám amikor ilyenné válsz. Értem, hogy tehetetlen voltál. De nem csak te. Hanem én is az voltam.

Nem volt elég, hogy én elmondtam milyen érzések vannak bennem. Neked kellett az oltári pofon a megvilágosodáshoz. Sajnálom. Őrületesen sajnálom. De elvesztettem a bizalmam irántad. Elvesztettem, mert nem volt elég az én, a MI szenvedésünk neked ahhoz, hogy magadba nézz és meglásd ezeket.

Elrontottuk. Tudod nagyon jól, hogy nem várhatod el tőlem hogy ezt végig csináljam úgy veled, hogy közben én is belerokkanok. Túl nagy áldozat lenne és ezt nem akarom megtenni. Nem, mert túl sokat bántottál. 

Persze ettől még nagyon hiányzol. Mocskosul rád vágyom. Hiányzol reggel, hiányzol este. Napközben rád gondolok. Állandóan. Folyamatosan. Megállás nélkül. Bele fogok csavarodni lassan. De nagyon erős vagyok és ezen is túl leszek. Megteszem magamért. És neked is meg kellene tenned magadért. Kezedben a kulcs. Tudod merre van az irány. Csak indulj kérlek el rajta. 

Társamnak hittelek. A tökéletesnek. A #lefthandedteam-ünk legfantasztikusabb tagjának. Annak az "A"-nak, aki mindenek felett van és aki képes nekem megadni mindazt amire csak vágyhatok egy Férfitól. Megadtad. Meg tudtad adni. Aztán elvetted. És sosem láttam viszont. Mindenkivel szemben tartottam a hátam. Mindenkivel szembementem. És te magadat nem voltál képes legyőzni miattam, miattunk. Módszeresen leépítetted bennem azt a tökéletes képet ami te voltál nekem. Amit te testesítettél meg. Először a bizalmammal éltél vissza ("ne aggódj tőlünk nem jut tovább.."), majd a szexet vetted el tőlem. Aztán a barátaimat próbáltad úgy, hogy rettegésben tartottál a kiszámíthatatlan viselkedéseddel előttük és mindenki előtt. Szociális életnek is vége. Programok semmi. Mindennek alfája és omegája a szar munkád. Váltani persze nem akarsz. Persze, miért is akarnál. Ahhoz ki kéne lépni a komfort zónádból. Odakint meg ugye hideg van és sötét. És ott vannak az idegenek. Aztán amikor az alfa és omega megszűnt, vártam a csodát. De semmi.

Gyáva voltál. És ezzel elveszítettük egymást.

Eljöttem, esélyt sem adva. Azóta is rágom magam ezen. Annyira sajnálom. És ez fáj a legjobban. Hogy itt már meg sem próbáltam kommunikálni. Hogy nem adtam esélyt hogy észbe kapj. Gyűlölöm a tudatot és felemészt a fájdalom, hogy mit okoztam neked ezzel. Őrülten hiányzol. És borzasztóan sajnálom. Hiányzik a mosolyod, az ölelésed, a csókod, a közelséged. Akarlak. De ebben a formában már, mégsem. 

Így nem. Hagytál szenvedni. És aki szereti magát és a párját, az ezt nem hagyja. Hagylak menni a saját utadon most. Megvettem a vonatjegyem a további útra. De arra a vonatra már csak én szállok fel. És most ott hagylak téged a peronon. Nem merek visszanézni rád. Túlságosan fáj. De tudom, hogy ott állsz. És tudom, hogy most bármit megadnál azért hogy te is ugyanarra indulhass ezen a sínpáron. 

A peronőr sípol. Te hátralépsz a vonattól. Az utolsó pillanatban felállok és kihajolok az ablakon. Könnyes szemmel nézek vissza feléd. Rád nézve egy nagyon fura érzés kerít hatalmába. Kinyitom a szám, hogy odakiabáljak. De csak egy nagyon halk "köszönöm" jön ki rajta. Köszönöm, hogy itt voltál és utat mutattál. Köszönöm, hogy tanítottál. Hogy fejlődhettem. 

Az utolsó szó jogán...vigyázz magadra Édesem....

MI KELL A FÉRFINAK?

Az éjjel két 40-45 év körüli úr tévedt be szerény vendéglátó ipari egységünkbe. Leültek a pulthoz és beszélgettek. Hallottam, hogy mindketten házasok. Egyikük sem elégedett a házasságával, de hát a gyerek, meg a ház, és az a fránya megszokás. A már megszokott felállás a házasságok 90 %-ában. Mivel tudták, hogy hallom miről beszélnek, kis idő után hozzám fordultak, és megkérdezték, nekem mi a véleményem erről? Nagy sóhajjal közöltem velük, hogy jobb, ha engem nem kérdeznek. Erre megkérdezték, hogy csak nem én is hasonló cipőben járok, illetve ülök a langyos vízben? Mondom nekik, hogy én éppen a párkeresés rögös útját járom, de nagyon úgy tűnik, hogy ez sem sokkal jobb, mint a langyos víz. Csodálkoztak, hogy de hát hogyan?

Hogy-hogy egy ilyen nő, mint én, nem találok párt? Pedig így van.

De ha már így rákérdeztek, had kérdezzek én is valamit. Van az a film, aminek az a címe: Mi kell a nőnek? Nekem tetszett. Nos, én azt kérdezem, mi kell a férfinak, mert bár nem vagyok mai csirke, és ha nem dobom fel mostanában a bakancsomat, lassan tyúknak is öreg leszek. Túl vagyok 3 hosszabb kapcsolaton, de a mai napig nem tudom, mi kell a férfinak ahhoz, hogy elégedett legyen? Voltam feleség, anya. Voltam csini cicababa, voltam dolgozó nő, és háziasszony egyben. Egyik szerepben sem tudtam 100%-ban megfelelni az elvárásoknak pedig a férfiak 100 %-ot várnak el.

Na, mégis mi kell a férfinak? Kell egy üresfejű csinibaba, akit lehet mutogatni a haveroknak, és két évente lecserélni egy újabb műcicis, műszempillás, műkörmös észkombájnra? Azt mondták nem. Ők az értelmes, okos nőket szeretik, persze azt sem árt, ha kinéz valahogy, de fontos, hogy lehessen vele beszélgetni, és ami a férfiaknál lényeg, szeressen szexelni. A férfiak az önálló, erős, gondolkodni tudó nőket szeretik. Rákérdeztem, hogy tényleg? Nekem egészen más tapasztalataim vannak.

Kíváncsian néztek rám, és kérték, hogy mondjam el, milyenek is ők a nagy betűs FÉRFIAK, az alfahímek, akikre egy nőnek papírforma szerint fel kellene nézni? Szóval, mikor a hím egyed találkozik egy erős, önálló, saját egzisztenciával rendelkező nősténnyel, először teljesen oda van, hiszen előtte áll a nő, akit nem kell eltartani, akivel lehet beszélgetni, és jobb esetben még meg is lehet vele jelenni valahol. Aztán néhány beszélgetés után kiderül, hogy egy ilyen nőnek vannak igényei. A q-va életbe! IGÉNYEI! Ekkor a hím egyed észbe kap, hogy te jó ég, itt nem lehet az asztalra csapni, hogy a kutya úristenit, minek vetted meg a 40. pár cipőt? Miért mentél el megint szoliba? Miért kellet csirkemellet venni, miért nem volt jó a far-hát? Itt nem lehet azt mondani, hogy nem tudunk színházba menni, meg nyaralni, mert nincs rá pénz.

És ekkor elgondolkodik az igen Tisztelt Úr, hogy mit is tudok én ennek a nőnek nyújtani? Mit tudok letenni az asztalra, ami még nincs ott? Lenne pár ötletem... És ekkor jön a felismerés, hogy „anyám, én nem ilyen lovat akartam” és nagy önsajnálat közepette a Tisztelt Úr fülét, farkát behúzva visszavonul a csigaházába, jól magára zárja az ajtót, és még a kulcsot is eldobja. Nem számít, hogy az a nő éppen egy olyan nő, akit elképzelt magának.

Csakhogy egy gyenge férfi nem szerethet egy erős nőt. Nem fog tudni mit kezdeni vele.

De hol lehet ma erős férfit találni? Mert mi nők, egy erős férfira vágyunk, és itt nem a kigyúrt izomagyú gnómokra gondolok. Hogy ez bekövetkezzen, nem kell a nőnek emancipuncinak lennie, csak egyszerűen elég, ha őszinte. Az őszinteség viszont hátrány. Nagy hátránya egy magát középszinten, vagy magasabban ellátni képes nőnek. Én eddig mindig ráfáztam az őszinteségemre. Akkor mit kell csinálni? Hazudni? Oké, de meddig? Előbb utóbb kiderül, hogy a bugyi nem a kínaiból van, hanem Triumph, és az autót sem kértem kölcsön.

Ismét a kérdés: Mit is akar egy férfi? Egy olyan nőt, akit el kell tartani? Nem, hiszen nem tudja eltartani, és nem is akarja, (mert néha magát sem tudja) mégis egy önálló nőre vágyik, de itt a kör be is zárult. Mi kell a férfinak? Szerintem egy kötél, meg egy erős fa, ahová felakaszthatja magát. Érdekes módon az urak igazat adtak nekem. Kedves hölgy társaim, akik hasonló cipőben jártok. Egy ép kéz, láb pasit, igen pasit írok, mert férfit manapság csak nagyítóval lehet találni, vagy azzal sem. Nem kell szégyenkezni, hogy egyedül vagyok, egyedül vagyunk. Szégyenkezzen azok a férfiak, akik szintén nem találnak párt a gyávaságuk a balfaszságuk, a tehetetlenségük miatt. Igaza van kedves Müller Péter! „ Felnőtt férfit nem igen találsz manapság. Az ugyanis nem menekül, nem árul el, nem hagy faképnél, hanem felelősséget vállal érted. Ráülhetsz a tenyerére, és megtart téged. Nem esel le róla. S főleg nem hagy el. Érzelmi biztonságban csak egy felnőtt ( igazi ) férfi oldalán lehetsz, de hol van ilyen? No látod! „

Ismeretlen szerző...

Meglehetősen sok párhuzamot vélek felfedezni az én és ő korábbi közös életszakaszában. Ezt le is írta nekem miután kimondtam a végét. Nem tud mit kezdeni velem, mert engem "nem kell megmenteni"...és innen jött a fal amit emelt maga köré, mert azt gondolta én több, én jobb vagyok....és emiatt engem tett felelőssé. Engem kezdett el gyötörni, bántani és - bár nem tudatosan, de - hibáztatni emiatt. Ez rengeteg dolgot megmagyaráz...szinte mindent. De ott és akkor azokban a szitukban mi a fészkes fenéért nem lehetett ezt megmondani? Amikor annyiszor kértem.....szépen, csúnyán, türelmesen, sírva.....de nem. Helyette képes volt elnézni, hogy kicsinálom magam benne teljesen. 

Hát Édesem, ezek után ne kérdezd meg többet miért lett vége.

Egy perc. Egy kibaszott perc kell ahhoz, hogy eljussak onnan, hogy kibaszottul hiányzol és veled akarok lenni, oda hogy baszdmeg, utállak amiért így elbaszódott az egész. És igen, téged hibáztatlak. Mert én szóltam, én kurvára megmondtam hogy mivel tudsz megtartani. És a tetves magyarázatokat csak most toltad az arcomba. Akkor, amikor már ésszel nem akarom folytatni....még akkor sem ha megszakad a szívem....mert még mindig szeretlek....

Miért csak most mondtad el? Miért csak most mondtad, hogy a szarságaid mellett képtelen voltál rám is figyelni és igazán őszintén magadba nézni és a pofámba vágni a válaszokat? Annyit kértelek.....annyiszor kértelek. És mindig elhajtottál. Mindig én voltam a szarszemét aki nem képes a te igényeidet figyelembe venni. Pedig egyáltalán nem akartam a te igényeidet figyelmen kívül hagyni.....sőt. Mindig arra kértelek, hogy mondd el mi van a te fejedben hogy megoldhassuk. Együtt. Te és Én. Mi. Mi ketten.

A szívem szakadt meg minden egyes alkalommal amikor könyörögtél hogy folytassuk, hogy most jó lesz, hogy most más lesz. Hogy most te is látod mi a baj.....de mit kellett volna tennem szerinted? Annyiszor kértem és mondtam hogy itt vagyok, ÉN LEVETKŐZTETTEM A LELKEM ELŐTTED de nem baj csak oldjuk meg, segíts...én nem vagyok elég hozzá. Te is kellesz, kell az akarásod, kell a te meztelen lelked is, kellenek a te gondolataid, a te problémáid, a te okos buksid......egyedül nem vagyok elég. Mi ketten elegek vagyunk. 

De TE nemet mondtál erre.

Most mit kellett volna tennem? Őszintén?? Elmondtam baszdmeg, hogy mivel tudsz magad mellett tartani. Elmondtam, hogy mi a módja hogy elviseljem a szarságjaidat. Mennyivel könnyebb lett volna? De nem tettél egy lépést sem felém. Inkább hagytad, hogy szenvedjek. KÉPES VOLTÁL HAGYNI HOGY SZENVEDJEK! Hogy megkérdőjelezzem magam, az életem, a nőiességem, a talpraesettségem! MINDENT AMI ÉN VAGYOK! Képes voltál rá, hogy végignézd ahogy szenvedek. Tudtad, kurvára tudtad mit érzek, mert elmondtam. Elmondtam hogy szenvedek, elmondtam hogy nem jó irányba vettünk jegyet erre a gyorsvonatra. 

De hagytad.

Hagytad, érted?? MEG TUDTAD EZT VELEM TENNI. 

Ezek után mit kellett volna csinálnom? Visszaülnöm a nyomorult hullámvasutadra? 

Tudod mennyire szét vagyok lelkileg? Életemben nem voltam még ennyire széjjel csúszva. Meghalt egy részem. Nálad maradt. És örökre ott is lesz. Sajnálom. De erre nem mondhattam tovább igent.

És még így is hiányzol. Mocskosul rád vágyom. Hiányzol reggel, hiányzol este. Napközben rád gondolok. Állandóan. Folyamatosan. Megállás nélkül. Bele fogok csavarodni lassan. De kibaszott erős vagyok és ezen is túl leszek. És tudod, most feltettem egy nagy plusz pontot az önbecsülésemre, mert nemet mondtam valamire ami nekem nem jó. Valamire, ami lelkileg megnyomorított. Valamire, amiben csalódnom kellett. Valamire, ami nem az aminek hittem.

Társamnak hittelek. A tökéletesnek. A #lefthandedteam-ünk legfantasztikusabb tagjának. Annak az "A"-nak, aki mindenek felett van és aki képes nekem megadni mindazt amire csak vágyhatok egy Férfitól. Megadtad. Meg tudtad adni. Aztán elvetted. És sosem láttam viszont. Mindenkivel szemben tartottam a hátam. Mindenkivel szembementem. És te magadat nem voltál képes legyőzni miattam, miattunk. Módszeresen leépítetted bennem azt a tökéletes képet ami te voltál nekem. Amit te testesítettél meg. Először a bizalmammal éltél vissza ("ne aggódj tőlünk nem jut tovább.."), majd a szexet vetted el tőlem. Aztán a barátaimat próbáltad úgy, hogy rettegésben tartottál a kiszámíthatatlan viselkedéseddel előttük és mindenki előtt. Szociális életnek is vége. Programok semmi. Mindennek alfája és omegája a szar munkád. Váltani persze nem akarsz. Persze, miért is akarnál. Ahhoz ki kéne lépni a kényelmes kis komfort zónádból. Odakint meg ugye hideg van és sötét. És ott vannak az idegenek. Aztán amikor az alfa és omega megszűnt, vártam a csodát. Én naív! Én buta! 

Semmi sem változott.

De maradtam. De ismét meghaltam belül picit.

Itt már tényleg nem szóltam, hogy nagyon közeledik a gyorsvonat végállomása. Talán szólnom kellett volna. Igen, hibáztam. Kétségbe estem. Rettegtem. Kudarcot vallottam. Megint. Ez az én hibám. Ahogy az is, hogy olyanokat láttam beléd ami talán sosem volt ott. Sajnálom! Téged kellett volna látnom és nem felmagasztalnom az egekig és hinni, hogy...megtaláltam az Őt.

Eljöttem, esélyt sem adva. Azóta is rágom magam ezen. Annyira sajnálom. És ez fáj a legjobban. Hogy itt már meg sem próbáltam kommunikálni. Hogy nem adtam esélyt hogy észbe kapj. Gyűlölöm a tudatot és felemészt a fájdalom, hogy mit okoztam neked ezzel. Őrülten hiányzol. És borzasztóan sajnálom. Hiányzik a mosolyod, az ölelésed, a csókod, a közelséged. Akarlak. De ebben a formában már, mégsem. 

Így nem. Hagytál szenvedni. És aki szeret, az ezt nem hagyja. Én is hagylak szenvedni most. Megvettem a jegyem a további útra. És most ott hagylak téged a peronon. A te jegyed nem érvényes már erre a vonatra. Sírva nézek vissza rád. A szemembe nézel, én a tiédbe... és mindent kiolvasok belőle. 

A peronőr sípol. Te hátralépsz a vonattól. Én kihajolok az ablakon. Kinyitom a szám és azt suttogom: szeret....telek. 

Egy utolsó telefon sem?

Nem. Egy utolsó sem.

Nem változtatna semmin. Nincs mit beszélni arról többet, hogy nem tisztelsz emberként, barátnődként és társadként.

Megkérdőjeleztem önmagam. Nem egyszer, sokszor. Magam elé helyeztelek. Nem egyszer, sokszor. Bár elmondtam mit szeretnék és mire vágyom, mi az ami zavar – valahogy mindig az jött ki belőle, hogy ÉN nem vagyok képes arra, hogy dolgokat felfogjak és megértsek. Amint megpróbáltam magamat helyezni előre, azonnal lecsesztél, hogy miért nem téged helyezlek oda? Hogy képzelem?

Hogy képzelem, hogy programot csinálok neked? Honnan veszem a bátorságot arra, hogy azt gondoljam, hogy az én családom is legalább olyan fontos mint te? Mint te magadnak....

Most is csak arról szól a fáma, hogy te hogy érzed magad, hogy én milyen szarban hagytalak és én milyen szemét vagyok, mert nem akarom meghallgatni amit te mondasz.

Akkor ki volt szemét, amikor a kibaszott nyaralásom el lett baszva Soltvadkerten, amikor a kibaszott esküvőt gyomorgörccsel ültem végig, hogy mikor robbansz....és hát robbantál....megmondtam akkor. Ez volt a kibaszott utolsó.

Nem ez volt.

Akkor ki volt a szemét, amikor hetekig azon görcsöltem hogy elmenjek-e dokihoz, mert annyira szar lelkiállapotban voltam folyamatosan, hogy azt hittem magamról hogy depressziós vagyok? Amikor rengeteg átsírt éjszaka után sem kaptam választ arra, hogy hová tűnt a szexuális életünk? Szerinted az is csak az én hibám volt? A kibaszott nőiességemet, MAGAMAT kérdőjeleztem meg, MIATTAD. Nem egyszer, sokszor.

Leírtam többször, elmondtam többször. Beszéltünk róla. Nekem enélkül nem élet az élet. Ezt is elmondtam. Tudtad. Azt is elmondtam, hogy tudom, hogy nálam hová vezet ez. Erre is lebasztál, hogy ne nyomjam már rád a „teljesítménykényszert”, meg én, a kibaszott libidógyilkos....

Tudod, hogy ezek mellett hol tört el bennem kurvára valami?

Karácsonykor. Amikor otthagytál 25-én. Elmentél. Én pedig onnantól végig bőgtem az estét. Hogy velem miért nincsen ott akit szeretek, és akivel kurvára ott akarok lenni. Hogy én miért nem érdemlem meg, hogy ekkora „áldozatot” hozzanak értem.... Tudod, az áldozat nem itt kezdődik....

Aztán jött január 4. Amikor majdnem elmentünk korizni. És jeleneteket csináltál. A srácot megkergetted (TEJÓISTEN!!!) majd a kiscsajokkal üvöltöttél (wtf!?!) Elsüllyedtem. Elsüllyedtem, hogy velem vagy és elsüllyedtem hogy az én párom vagy és hogy nem lehet nyilvánosan veled megjelenni. Ezek most lehet kemény szavak, de én így éreztem. Otthon leültünk beszélgetni. Annyira emlékszem. Megkérdeztem, hogy „erre most mit mondjak?” Emlékszel mi volt a válasz?

EMLÉKSZEL MI VOLT A KIBASZOTT VÁLASZ???

Felemelted a hangod és közölted, hogy „nem igaz, hogy én nem vagyok képes felfogni, hogy neked pihenned kell”. És az én hibám. Megint. Kibaszottul nem volt terítéken, hogy én mit érzek, hogy bennem mit okoztál, mert már megint te lettél előtérbe helyezve. Nem kellett volna engem előtérbe helyezni. Annyit szerettem volna, hogy legyen MI. És ne csak te meg én.....

Érett bennem a gondolat egy ideje. Januárban is megmondtam, szóltam. Hogy kurvára elhagytalak volna már ha a józan észre hallgatok. Vártam, kibaszott türelmes voltam, hittem bennünk. Hittem, hogy megoldódik a szex, hittem, hogy ki lehet veled mozdulni a négy fal közül is. Onnan nincs visszaút, hogy már a hangosabb szavadra is összerezzenek, meg inkább titkolok dolgokat, minthogy meg kelljen veled jelennem valahol (farsang)....vagy hogy akkor sem oldódik meg a szex téma amikor az egyetlen faktor amit okként hoztál fel, megszűnik létezni (munka - fáradtság....).....

Tudod, én azt hittem, hogy te leszel az....kemény munkával dolgoztál meg azért, hogy ezt már ne így gondoljam. Amikor nekem voltak álmatlan éjszakáim, kurvára nem törődött vele senki. És tudod, igen, vannak körülöttem emberek. Megdolgoztam azért és minden nap teszek érte, hogy ez így legyen. A TE választásod, hogy milyen az életed. Az enyém pedig, hogy milyen az enyém.

És én most döntöttem. És kettőnk közül magamat választottam.

Nem akarom itt túlmisztifikálni meg túlmagyarázni meg túlakármicsodálni meg elvenni a varázsát, de ezt nem bírom magamban tartani... 
Szóval tegnap este olyan mennyiségű istentudja milyen stresszoldó meg örömhormonon szabadult fel bennem, hogy olyan őrületes módon simultak ki az idegeim hogy esküszöm a szeretkezést terápiás módon kellene alkalmazni az embereknél és nem lennének háborúk...
Nem szeretném ha kötelesség szaga lenne, mert annál rosszabb nincs, és próbálok maximálisan megértő lenni mert látom mennyit dolgozol és tudom hogy agyban is ott kell lenni és ez sem minden durva nap után megy....de nem tudok úgy megértő és kedves lenni, ha halálosan frusztrált vagyok és belesüllyedek abba az állapotba amiről nem olyan régen írtam neked... az az állapot az a minden este sírós, vagy a fürdőszobában vagy miután elaludtál....és amikor idejutok, nem tudok úgy szólni hozzád ahogy szeretnék, idegesít minden és elkezdem leszarni azokat amiket amúgy kurvára nem akarok és elkezdek távolodni....ami nagyon para főleg úgy, hogy tudom hogy mi az amitől közel érzem magam hozzád.

Lehet gáz vagyok, hogy nekem ez tényleg ennyire létfontosságú, de tényleg nem tudok máshogy működni....és nem (csak) a testemnek kell a szeretkezés...hanem a lelkemnek...a fizikai hiányával megküzdök, a lelki hiánnyal viszont nem tudok. Hívhatod függőségnek, lelki nyomornak, mindegy...hidd el próbáltam együtt élni ezzel, próbáltam elnyomni korábban, sosem ment. És most sem megy. Szóval csak azt szeretném ha megértenéd hogy miért rinyálok ezen állandóan és miért ennyire fontos nekem. Mert te fontos vagy és tudom mi ennek a következménye ha hagyom eluralkodni ezt magamon és a kapcsolatomon. Na és ezt a lépést most nagyon szeretném elkerülni (nem tartunk itt, csak ez könnyen idevisz... tudom..) 
Fontos vagy, és igyekszem figyelni rád és az igényeidre és arra hogy mitől érzed magad jól...de ha én sem vagyok rendben, nem tudok adni neked sem....soha nem beszéltem erről senkinek, neked is csak azért, mert te tényleg különleges vagy nekem és nem akarom újra járni azokat az utakat amiket tudom hova vezetnek. Szóval annyit szeretnék kérni hogy figyeljünk egymásra .... :)