Megbeszélünk, ötletelünk, feldobunk dolgokat, labdák, amiket nem kéne lecsapni, és program amit ő hoz fel. Akkor ezek után mégis miért nem vesz annyira komolyan, hogy ezeket az "ígéreteket" betartsa? Ennyire mindig a "kicsi" leszek az ő szemében, az ő szemükben?

Tudom, hogy furcsa, hogy felnőttem, de felnőttem! És jól esne, ha azért mindez nem csak a látszat lenne, hogy kedveljük egymást és akár még családon kívül is "össze járhatunk". Vagy ez nekem nem opció? Mert én vagyok a kicsi és mindig az is maradok? Engem nem kell komolyan venni, mert ennél vannak fontosabb dolgok is. Hát persze, igazából minden fontosabb, mint amit velem lehetne/kellene csinálni, mert amúgy előtte megbeszéltük és beleegyezett, neadjisten ő dobja fel? Egyszerűen csak már annyira szarul esik, hogy mindig én maradok alul és engem tényleg semmibe lehet nézni. Ráadásul ciki, nem ciki valahol gyerekkorom óta olyan érzésem van vele kapcsolatban, hogy különleges és valahol talán vártam is, hogy felnőjek és kiléphessünk ebből az uncsitesóskodásból. Nem akartam én a barátnője lenni, akit felhív az éjszaka közepén, de azt hittem, hogy lassan leszünk olyan felnőttek, hogy akár az én társaságomra is vevő lehet annyira, hogy ha megbeszélünk valamit, nem mondja le, ha ő dob fel valamilyen programot akkor pedig tartja a szavát, mert komolyan is gondolja. 

De ezek szerint nem. Nehezebb ezt elfogadnom, mint gondoltam, hogy mennyire nehéz lesz. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy választási lehetőséget nem kaptam...egyem meg, amit főztek nekem...