"[..] nem beszélünk magunkról, nem beszélünk a jövőnkről. Arról sem, hogy milyen lesz, arról sem hogy egyáltalán van-e. Arról sem, hogy egyáltalán milyet akar."

Nagyjából egy évvel ezelőtt írtam ezeket a sorokat. Akkor még nem tudtam azt amit most már igen. Amit nem azért tudtam meg, mert elém állt és elmondta hanem mert csúnya - a kapcsolatunkban teljesen szokatlan módon - játszmákkal sikerült kitaposnom belőle. Igen, amit úgy kellett kihúzni, mert ha rajta múlik még mindig együtt készülgetünk a hazugsággal teli életünk csodás folytatására. Hiába teremtettem meg bármit, ő inkább azt kérte tőlem, hogy dobjam el mindazt. Felesleges, csupán pénzpazarlás, a szépség, a kényelem és a (közös) otthonunk nem volt más mint valami aktuális hóbort szokatlan formájú megnyilvánulása.

Mit akarsz tőlem? Mit akarsz még, hogy eldobjak mindnent? Eldobjam miattad az életem, a családom, a kényelmem? Eldobjam, mert te bizonytalan vagy? Ja, nem is az vagy, inkább csak lusta.....lusta megmondani hogy nem akarsz velem lenni, hogy nem akarsz tőlem jóformán semmit, hogy nem akarsz közös jövőt, nem akarsz az égvilágon semmit. Már velem lenni sem....tőlem vártad volna, hogy eldobjak mindent miattad, miközben te tudtad hogy semmi értelme folytatni. Mert TE nem akarod. Két és fél hónappal a kérdésem után még mindig a fülemben hallom a válaszod. Sejthettem volna, hiszem előtte nyáron megmondtad. Nem vagy szerelmes, sosem voltál. Nem csak belém, senkibe sem. Sosem. Az amit irántam éreztél puszta racionális piros pont volt, mert minden stimmelt velem, köztünk, csupán az a kis plusz hiányzott részedről...szép, nem? Mégis mikor akartad elmondani? Mégis mit akartál? Mi a faszt akartál tőlem??

Kértem, a sokadik - már minden kétséget kizáróan csupán kifogás jelleggel felvonultatott - "érved" után, hogy gondold át akarsz-e még tőlem valamit, akarsz-e engem, akarod-e a kapcsolatunkat, akarod-e hogy értünk dolgozzunk, hogy lépjünk előre? Csendesen, de határozottan válaszoltál nemet, majd ajánlottad fel, hogy szakítsunk, ha már ennek tényleg semmi értelme. Szép kis pár, szépen vagyunk. Több, mint két év - kiegyensúlyozottnak hitt kapcsolat után, képes voltál így elengedni. Fel sem merült az az opció, hogy harcoljunk, hogy küzdjünk érte. Szépen csendesen elengedtél, elengedtelek, elengedtük az egészet ami köztünk volt.

Nem számít. Már csak azt sajnálom, hogy nem voltam hamarabb erőszakos, hogy nem voltam még hamarabb, még határozottabb. Hogy a sok beszélgetés ellenére számodra mégsem volt nyilvánvaló mit akarok és mit nem. Köszönöm ezt a két évet, de ugyanakkor baszdmeg hogy így átvertél. Baszdmeg, emberben én ekkorát még nem csalódtam. Nem hiányzol, remekül leépítetted azt amit sosem adtál, magadat, a társaságod, a jelenléted, a közelséged. Nem Te hiányzol, a kapcsolatunk hiányzik. A kapcsolatunk, ami nem volt valódi, mert az álszent harmónia volt csak jelen, nem pedig az aminek valójában ott kellett volna lennie. A törődés hiányzik, nem pedig te. A törődést pedig a végén már messziről sz.rtad le.

Örülök, hogy most lett vége és nem két újabb boldog év elteltével, amikor egyik nap csak arra eszmélek, hogy nem tudom melletted merre tart az életem, mert bármerre nézek te húzol visszafelé....köszönöm, hogy nem évek múlva kellett rádöbbennem, hogy a boldog és kiegyensúlyozott kapcsolatom a tökéletes párommal gyakorlatilag sosem létezett. Köszönöm a boldogságot, a boldogságom, ismét rengeteget tanultam, remek leckéket vettem Tőled és az Élettől.

Köszönöm, hogy voltál, szerettelek és az emlékeinket örökké szeretni fogom.

Köszönöm, hogy rádöbbentettél hogy dolgoznom kell még magamon Bár te indítottotál el ezzel az úton, a végén már nem a te karjaid fognak várni. Köszönöm, hogy velem voltál és köszönöm az érzést, hogy azt hittem szerettél. Köszönöm, hogy szerethettelek. Jó volt veled, köszönöm az emlékeinket.