Egy utolsó telefon sem?

Nem. Egy utolsó sem.

Nem változtatna semmin. Nincs mit beszélni arról többet, hogy nem tisztelsz emberként, barátnődként és társadként.

Megkérdőjeleztem önmagam. Nem egyszer, sokszor. Magam elé helyeztelek. Nem egyszer, sokszor. Bár elmondtam mit szeretnék és mire vágyom, mi az ami zavar – valahogy mindig az jött ki belőle, hogy ÉN nem vagyok képes arra, hogy dolgokat felfogjak és megértsek. Amint megpróbáltam magamat helyezni előre, azonnal lecsesztél, hogy miért nem téged helyezlek oda? Hogy képzelem?

Hogy képzelem, hogy programot csinálok neked? Honnan veszem a bátorságot arra, hogy azt gondoljam, hogy az én családom is legalább olyan fontos mint te? Mint te magadnak....

Most is csak arról szól a fáma, hogy te hogy érzed magad, hogy én milyen szarban hagytalak és én milyen szemét vagyok, mert nem akarom meghallgatni amit te mondasz.

Akkor ki volt szemét, amikor a kibaszott nyaralásom el lett baszva Soltvadkerten, amikor a kibaszott esküvőt gyomorgörccsel ültem végig, hogy mikor robbansz....és hát robbantál....megmondtam akkor. Ez volt a kibaszott utolsó.

Nem ez volt.

Akkor ki volt a szemét, amikor hetekig azon görcsöltem hogy elmenjek-e dokihoz, mert annyira szar lelkiállapotban voltam folyamatosan, hogy azt hittem magamról hogy depressziós vagyok? Amikor rengeteg átsírt éjszaka után sem kaptam választ arra, hogy hová tűnt a szexuális életünk? Szerinted az is csak az én hibám volt? A kibaszott nőiességemet, MAGAMAT kérdőjeleztem meg, MIATTAD. Nem egyszer, sokszor.

Leírtam többször, elmondtam többször. Beszéltünk róla. Nekem enélkül nem élet az élet. Ezt is elmondtam. Tudtad. Azt is elmondtam, hogy tudom, hogy nálam hová vezet ez. Erre is lebasztál, hogy ne nyomjam már rád a „teljesítménykényszert”, meg én, a kibaszott libidógyilkos....

Tudod, hogy ezek mellett hol tört el bennem kurvára valami?

Karácsonykor. Amikor otthagytál 25-én. Elmentél. Én pedig onnantól végig bőgtem az estét. Hogy velem miért nincsen ott akit szeretek, és akivel kurvára ott akarok lenni. Hogy én miért nem érdemlem meg, hogy ekkora „áldozatot” hozzanak értem.... Tudod, az áldozat nem itt kezdődik....

Aztán jött január 4. Amikor majdnem elmentünk korizni. És jeleneteket csináltál. A srácot megkergetted (TEJÓISTEN!!!) majd a kiscsajokkal üvöltöttél (wtf!?!) Elsüllyedtem. Elsüllyedtem, hogy velem vagy és elsüllyedtem hogy az én párom vagy és hogy nem lehet nyilvánosan veled megjelenni. Ezek most lehet kemény szavak, de én így éreztem. Otthon leültünk beszélgetni. Annyira emlékszem. Megkérdeztem, hogy „erre most mit mondjak?” Emlékszel mi volt a válasz?

EMLÉKSZEL MI VOLT A KIBASZOTT VÁLASZ???

Felemelted a hangod és közölted, hogy „nem igaz, hogy én nem vagyok képes felfogni, hogy neked pihenned kell”. És az én hibám. Megint. Kibaszottul nem volt terítéken, hogy én mit érzek, hogy bennem mit okoztál, mert már megint te lettél előtérbe helyezve. Nem kellett volna engem előtérbe helyezni. Annyit szerettem volna, hogy legyen MI. És ne csak te meg én.....

Érett bennem a gondolat egy ideje. Januárban is megmondtam, szóltam. Hogy kurvára elhagytalak volna már ha a józan észre hallgatok. Vártam, kibaszott türelmes voltam, hittem bennünk. Hittem, hogy megoldódik a szex, hittem, hogy ki lehet veled mozdulni a négy fal közül is. Onnan nincs visszaút, hogy már a hangosabb szavadra is összerezzenek, meg inkább titkolok dolgokat, minthogy meg kelljen veled jelennem valahol (farsang)....vagy hogy akkor sem oldódik meg a szex téma amikor az egyetlen faktor amit okként hoztál fel, megszűnik létezni (munka - fáradtság....).....

Tudod, én azt hittem, hogy te leszel az....kemény munkával dolgoztál meg azért, hogy ezt már ne így gondoljam. Amikor nekem voltak álmatlan éjszakáim, kurvára nem törődött vele senki. És tudod, igen, vannak körülöttem emberek. Megdolgoztam azért és minden nap teszek érte, hogy ez így legyen. A TE választásod, hogy milyen az életed. Az enyém pedig, hogy milyen az enyém.

És én most döntöttem. És kettőnk közül magamat választottam.