2018. március 20. 02:16 - Suricata

I'm dying inside.

Meghalok belül. Meghaltam legbelül.

Üres vagyok és értelmetlen minden.

Utálom a gondolatot, hogy nem voltam elég erős hogy végig csináljam veled. Vagy túl erős voltam és kiszálltam. Nem tudom. Mindent utálok. Semmi sem jó.

Az utolsó két hónapban pótcselekvéseket kerestem. Kerestem a kiutat. Folyamatosan olyan dolgokon járt az eszem, amit most már tudok hogy azért öltem beléjük energiát hogy addig se kelljen otthon lennem fejben. Addig sem kellett ezzel (velünk) foglalkoznom. 

Én sem gondoltam hogy ekkora a baj. Bár szóltam többször, talán mégsem elégszer.

Sajnálom. 

Kurvára kibaszottul sajnálom.

Azt is, ha én nem voltam feléd elég világos. És azt is, hogy te nem voltál felém elég őszinte.

Hogy oda jutottunk hogy ezt láttam, látom az egyetlen megoldásnak. És közben mégis hiányzol. 

És próbállak utálni, hogy könnyebb legyen. Utálni, amiért azokat megtetted velem. De nem megy. És nem tudom hogy valójában nem magamat akarom utálni- e...

A világom omlott össze. A földig. Lehullt minden a porba. Minden sivár és kurva ijesztő. És ott állok a közepén a romokon és ordítok. De senki sem hallja. Egyedül vagyok. Nem vagyok erős. Nagyon is gyenge vagyok. Nem akarok erős lenni. Az erősnek nem fáj semmi. De nekem nagyon fáj minden. 

Nem vagyok jól. Egyszerre kavarog bennem a józan ész és a szív hangja. Menekültem. Látom amikor visszanézek. Nem voltam boldog. Sokszor nem voltam az. Sajnálom, ha nem szóltam elégszer. Sajnálom, ha nem mondtam elég nyilvánvalóan. Én is hibás vagyok. Nagyon hibás. 

Nem tudom miért írtam ezt le. Nem akarok beszélni veled mert abba belehalok. Belehalok a kudarcba. Belehalok abba hogy a racionális döntésemmel állandóan harcolok. Pedig akárhányszor meg fogod kérdezni, mindig nemmel fogok felelni. És ezen nem fogsz tudni változtatni. Ezen a világon nem. Talán egy másikon. Egy másik életben.

Tudom, hogy amit írtam ennél össze-visszább nem is lehetne. És azt is, hogy ezzel én is felzaklatlak. És abba is belehalok, hogy fájdalmat okozok neked. Abba is milliószor belehaltam, amikor te okoztál nekem.

Sajnálom, de most én vagyok aki képtelen lenne tiszta lapot adni neked. 

Szeretnélek csak téged hibáztatni. De nem lesz ettől könnyebb és nem is megy.  Utálom, hogy úgy érzem kudarcot vallottam, magunkkal és magammal szemben is. Utálom, hogy tudom hogy társfüggő vagyok és azt is utálom hogy ettől még nehezebb. Gyűlölöm ezt az ürességet ami belül van most. Rideg, hideg, ijesztő és olyan fekete. És annyira mély.

Tudom, hogy mennyire kibaszott nehéz most neked (is). És mennyire kibaszott nehéz lesz még.

Bár neked írom, nem tudom még hogy elküldöm-e. Soronként változik az álláspontom. Nem is tudom miért írtam ezt le neked.

Talán csak azért, hogy tudd: nem vagyok kőszívű, nekem is fáj...

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://littlelion.blog.hu/api/trackback/id/tr5513756448

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.