Őszintén nem értem magam. De frankón nem. Már megint felcsesztem a saját agyam. Ugyanazzal. Közben örülhetnék, hogy van egy szabad estém és szabadon kiengedhetném a házi készítés iránti össze vágyamat, de képtelen vagyok nekiállni. Annyira hihetetlenül bosszant az egész, hogy amit egyik nap felépít bennem, azt a másik nap egyszerűen ledönti. Már megint ott tartok, hogy vagy csináljunk valamit rendesen, vagy ne csináljuk sehogy. 

Rájöttem én, hogy hihetetlenül utálok várni. Vagyis nem várni, hanem értelmetlenül várni. Amikor egész nap vársz valamire, amiről az utolsó pillanatban kiderül, hogy felesleges volt várnod rá. Ez készít ki. Most azért már nem vagyok annyira felpaprikázva, mint múlt héten voltam, mert ha minden igaz, holnap elmondhatom a problémám, most már tabuk nélkül és lenyugodva, de mégis hangot adva neki. Nem fogok elolvadni két szép szótól, mert másnap hiába várom, hogy húdebaromijólesz, ha NEM LESZ!! Ez komolyan levágja a biztimet.

Nem szeretek bizonytalanságban élni. Nem tudok úgy élni, hogy nem én irányítok, mert én tervezek és megvalósítok. Úgy, ahogy kitaláltam. Én irányítok. De most nem. És ettől szenvedek eszméletlenül.

Oroszlán a ketrecben.

UPDATE: Pontosan rátapintok azzal a lényegre, hogy bántja a büszkeségem, hogy nem én állok mindenek felett. Pont. Fúj, azért néha elgondolkodtató, amiket magamról írok....