Voltam egy helyen. Egy helyen, ahol elmesélték mások hogy van élet ezen túl is. Ahol láttam, hogy jó az út amin haladok. Ahol láttam, hogy nem vesztem el a világban, még akkor sem ha most sokszor úgy érzem. Ahol rájöttem, hogy teret kell adnom a bennem lévő dühnek, hogy engednem kell hogy haragudjak rád. Majd el kell engednem minden érzést, ami még hozzád köt. Jót, rosszat.

Szóval terápiás jelleggel most pár gondolatot újra fogalmaznék, nyugodtabb lélekkel, már nem sírva minden betűn amit beütök. Csendesebb indulatokkal, kevesebb feszültséggel. 

Egy perc. Egyetlen perc kell ahhoz, hogy eljussak onnan, hogy mennyire hiányzol és veled akarok lenni, oda hogy úgy érzem utállak amiért olyan dolgokat láttál bennem amiket nem tudtál megfogalmazni magadnak (sem) és emiatt csak bántani tudtál. Nem voltunk elég felnőttek és higgadtak ahhoz, hogy kellő alapossággal utánajárjunk a dolgok valódi gyökerének. Egyikünknek sem volt még csak sejtése sem arról, hogy mi zajlik benned. Te nem merted felszínre hozni, nem mertél szembenézni vele, én meg csak értetlenül álltam a viselkedéseid előtt.

Értem, hogy miért csak most mondtad el. Mert eddig nem volt akkora a külső kényszer hogy merj magadba nézni. Mert eddig magadnak sem merted/tudtad megfogalmazni ezeket az érzéseket. Csak éreztél valamit, valami tünetet. Aminek a valódi okát magad előtt sem merted feltárni, nem hogy még előttem. Így hát, te is rosszul érezted magad és őrlődtél, nem értetted mi miért vált ki belőled ilyen hirtelen, irányíthatatlan kontroll nélküli indulatokat.

Ha te nem értetted, nem tudtad, én honnan tudhattam volna?

Oda jutottunk, hogy te egyre frusztráltabb lettél. Én pedig egyre bizonytalanabb. Kell ez nekem? Nem tudtam, hogy legközelebb mi váltja ki belőled. Tüneti kezelés a dühkezelés, nem pedig az a probléma gyökere, hogy "te ilyen vagy". Nem tudtam az okát, elkezdtem rettegni. Elhitetted, hogy az én hibám amikor ilyenné válsz. Értem, hogy tehetetlen voltál. De nem csak te. Hanem én is az voltam.

Nem volt elég, hogy én elmondtam milyen érzések vannak bennem. Neked kellett az oltári pofon a megvilágosodáshoz. Sajnálom. Őrületesen sajnálom. De elvesztettem a bizalmam irántad. Elvesztettem, mert nem volt elég az én, a MI szenvedésünk neked ahhoz, hogy magadba nézz és meglásd ezeket.

Elrontottuk. Tudod nagyon jól, hogy nem várhatod el tőlem hogy ezt végig csináljam úgy veled, hogy közben én is belerokkanok. Túl nagy áldozat lenne és ezt nem akarom megtenni. Nem, mert túl sokat bántottál. 

Persze ettől még nagyon hiányzol. Mocskosul rád vágyom. Hiányzol reggel, hiányzol este. Napközben rád gondolok. Állandóan. Folyamatosan. Megállás nélkül. Bele fogok csavarodni lassan. De nagyon erős vagyok és ezen is túl leszek. Megteszem magamért. És neked is meg kellene tenned magadért. Kezedben a kulcs. Tudod merre van az irány. Csak indulj kérlek el rajta. 

Társamnak hittelek. A tökéletesnek. A #lefthandedteam-ünk legfantasztikusabb tagjának. Annak az "A"-nak, aki mindenek felett van és aki képes nekem megadni mindazt amire csak vágyhatok egy Férfitól. Megadtad. Meg tudtad adni. Aztán elvetted. És sosem láttam viszont. Mindenkivel szemben tartottam a hátam. Mindenkivel szembementem. És te magadat nem voltál képes legyőzni miattam, miattunk. Módszeresen leépítetted bennem azt a tökéletes képet ami te voltál nekem. Amit te testesítettél meg. Először a bizalmammal éltél vissza ("ne aggódj tőlünk nem jut tovább.."), majd a szexet vetted el tőlem. Aztán a barátaimat próbáltad úgy, hogy rettegésben tartottál a kiszámíthatatlan viselkedéseddel előttük és mindenki előtt. Szociális életnek is vége. Programok semmi. Mindennek alfája és omegája a szar munkád. Váltani persze nem akarsz. Persze, miért is akarnál. Ahhoz ki kéne lépni a komfort zónádból. Odakint meg ugye hideg van és sötét. És ott vannak az idegenek. Aztán amikor az alfa és omega megszűnt, vártam a csodát. De semmi.

Gyáva voltál. És ezzel elveszítettük egymást.

Eljöttem, esélyt sem adva. Azóta is rágom magam ezen. Annyira sajnálom. És ez fáj a legjobban. Hogy itt már meg sem próbáltam kommunikálni. Hogy nem adtam esélyt hogy észbe kapj. Gyűlölöm a tudatot és felemészt a fájdalom, hogy mit okoztam neked ezzel. Őrülten hiányzol. És borzasztóan sajnálom. Hiányzik a mosolyod, az ölelésed, a csókod, a közelséged. Akarlak. De ebben a formában már, mégsem. 

Így nem. Hagytál szenvedni. És aki szereti magát és a párját, az ezt nem hagyja. Hagylak menni a saját utadon most. Megvettem a vonatjegyem a további útra. De arra a vonatra már csak én szállok fel. És most ott hagylak téged a peronon. Nem merek visszanézni rád. Túlságosan fáj. De tudom, hogy ott állsz. És tudom, hogy most bármit megadnál azért hogy te is ugyanarra indulhass ezen a sínpáron. 

A peronőr sípol. Te hátralépsz a vonattól. Az utolsó pillanatban felállok és kihajolok az ablakon. Könnyes szemmel nézek vissza feléd. Rád nézve egy nagyon fura érzés kerít hatalmába. Kinyitom a szám, hogy odakiabáljak. De csak egy nagyon halk "köszönöm" jön ki rajta. Köszönöm, hogy itt voltál és utat mutattál. Köszönöm, hogy tanítottál. Hogy fejlődhettem. 

Az utolsó szó jogán...vigyázz magadra Édesem....