Már majdnem elfelejtettem, milyen az, amikor ennyire hiányzik valaki. Amikor fizikai jeleit érzed annak, hogy nincs melletted, az akire vágysz. Próbálok abból meríteni, ami történt, de annyira nehéz..amikor nem csak jól esne érezni az illatát, hanem akarod, mindennél jobban..és úgy érzed szétszakít belül az érzés, ha nem érezheted most azonnal. Amikor tudod, mennyire jó érzés odabújni és hagyni, hogy a karja a hátadon pihenjen, amikor odateszed a fejed a mellkasára és a szívdobogását hallgatod reggelig. Amikor érzed, hogy áramlik beléd az energia, hogy töltődsz fel és szinte érzed a vibrálást..ahh. Elmondhatatlan és semmi mással nem pótolható. Amikor éjjel arra kelsz, hogy átölel, odabújik és megpuszil...amikor félálomban rád mosolyog, és annyit mond, hogy csodálatos vagy még reggel is. Amikor azt akarod, hogy sose legyen vége, pedig tudod hogy vége lesz. Amikor üvöltenél bele a fantasztikus illatú levegőbe, hogy most álljon meg az idő és tartson örökké a pillanat..

Hogy hiányozhat ennyire valaki?

Hihetetlen mennyire fel tud tölteni, és milyen hatással tud lenni, pusztán a fizikai jelenléte. Komolyan, szavakkal le sem tudom írni, amit érzek. Szerintem nem is lehet. Amikor egy ölelésétől boldogság könnyek jelennek meg a szememben. Wáh. Megállíthatatlanul jön és már nem bírok az érzéssel. Egy darabig kordában tudtam tartani, de egyre jobban kezd elhatalmasodni rajtam és irányíthatatlanná kezd válni. Félek ettől az érzéstől. Túlságosan kiszolgáltatott leszek tőle....

Egyetlen dolog van, amit még a mai napig nem bírok felfogni. Hogy működhet valaki ennyire másként? Látni AKAROM, mi van a fejében. Tudni, hogy az, amit ő annak gondol, az-e. És ha az, akkor mennyire az? Hogy az, amit mond, úgy érti, ahogyan én? Bonyolult ez egyáltalán ennyire? Félek engedni az érzésnek, nem akarom, hogy átjárjon, ameddig nem vagyok biztos. Nem akarok csalódni, nem akarok pofára esni, nem akarok romokban heverni. Szeretném élvezni, úgy, hogy tudjam: nem kell félnem semmitől.

"Nem kérlek, légy enyém örökké, mégis hozzád szól dalom..."