Gondolj csak bele mennyi mindenbe kell a beletenni a bizalmad, mennyi minden az ami nem rajtad múlik. Reggel amikor felébredsz és kimész az utakra bízol abban, hogy a többi ember is ugyanannyira figyel, amennyire te, figyelnek Rád, figyelnek egymásra. Amikor egy barátba teszed a bizalmat és feltételezed, hogy nem él vissza vele. Tudod, hogy nem használná ellened, tudod, hogy nem használná rosszra. Amikor beleteszed az egészet egy emberbe, egy valakibe akiről feltételezed, hogy legalább úgy szeret téged, mint te őt és nem akar rosszat neked. Amikor rájössz, hogy mégis visszaélnek vele....

Utána, meg próbálj hinni újra....

Miért kell egy barátot is elveszíteni így? Én tökre elhiszem, hogy minden puszta jóindulat volt, csak nagyon rosszul sült el...miért vagyok folyamatosan arra kényszerítve, hogy elgondolkozzam a mondanivalóm előtt, hogy vajon ez hogy fog visszaütni rám? Miért kell kétszer meggondolnom, hogy elmondhatom-e ezt vagy azt? Miért kell így megváltoznia ennek, hogy aztán meg ott álljak egy puszta közepén egyedül és csak az a hatalmas légtömeg hallja meg amit mondok? Hol van az egészséges határ, mennyi az egészséges távolság?

És akkor itt van újra a szokásos melódia is. Megint valaki más szív amiatt, hogy ilyen lelki nyomorék vagyok....és talán az a Másik most aztán tényleg nem érdemli meg....el akarom engedni ezt a szarságot, persze h el akarom....vigyél fel egy tériszonyos embert 3000 méterre és mondd neki, hogy csak akard jobban azt az ugrást, csak akarni kell...csak jobban.....

Magamhoz képest azért egészen jó úton haladok, egészen ügyes a Fiú ahogy építgeti ezt bennem, és bár van még bennem pár tüske amit ki kell húzni de kezdem azt érezni, hogy lassan odajutok, hogy már csak tényleg el kell engednem magam és nem mindig azon izgulni, hogy mi van ha....bár ez nagyon "izgalmas", mégsem célravezető....