Well. Azt hiszem, hogy itt pontosan meg van fogalmazva az ami benne volt a kapcsolatunk elejétől kezdve és az, amit végig éreztem. Az, ami késztetett a folyamatos agyalásra és saját magam kicsinálására, és az ami képes volt arra, hogy olyannyira elvakítsa, hogy eldobjon magától. 

"Bizonytalanság bizonytalanságot szül... párkapcsolatban is, és a másik emberben is. És mi okoz bizonytalanságot egy emberben? A sérült ego és a tisztázatlan célok. Aki nincsen tisztában saját magával, és azzal, hogy mit várna egy kapcsolattól, inkább bele se fogjon, mert annak csak a másik fél issza meg a levét. 
Egy önmagával és a céljaival tisztában lévő egyént nagyon ki tud zökkenteni a bizonytalanság. Senkinek nem hiányzik az állandó kattogás, hogy vajon mi járhat a másik a fejében, mitől nem működnek a dolgok. Ez különösen zavaró akkor, amikor az egyik fél teljesen hétköznapi, normális vágyakkal vág neki egy új kapcsolatnak, és azt érzi falakba ütközik... értetlenül áll, és szemléli az eseményeket. Majd jönnek a kérdések... Túl sokat akarunk a másiktól és a kapcsolattól? Bennem a hiba, hogy nem mennek a dolgok? És ha ezekre magyarázat is érkezik, akkor kész is a káosz.
Ha pedig egy sérült, vagy mesterségesen fölépített ego akar ego-harcot vívni? Annak tiszteletlenség és sérülés lehet a vége a másik emberben.

Előkelő Idegen"

De fordult a kocka.

És itt van újra, teljes fényében, olyanban amiben eddig nem láthattam Őt. És ott a változás. Érzem, hogy benne is lecsendesültek a dolgok, ha nem is teljesen, de talált egy biztonságos menedéket, ahol nincs bizonytalanság.

Remélem, hogy ez már nem változik. Legalábbis nem a rosszabbik irányba....