Annak ellenére, hogy úgy gondolom, hogy jó irányba fordult az életem, folyamatosan frusztált vagyok. Folyamatosan kattog az agyam. Többet akarok, még többet. Egyszerre. 

Nyilván nem teljesen szándékos, hogy ameddig fiatal vagyok, üde és bírom a melót, akkor ki is hajtsam magam de valahogy mégis így sikerül. Túl kényelmes lennék? Túl sokat akarok? Nos, az igazság valahol a kettő között van. Az a helyzet, hogy kidolgozom a belem és fáradt vagyok...sosem vagyok bent 8 órát, mert alsó hangon kilenc és felet. Ami nem baj, csak előtte/utána nem éhezik a lelkem másfél órás buszon zötyögésre. Ez nem sok. Nyilván nem. De mióta dolgozom abból áll az életem, hogy hétközben csak aludni járok haza.

Természetesen közben legyek jó nő, szép, csinos és vékony, tanuljak, beszélek fluently angolt, legyen kaja és rend a lakásban. És ne húzzam a szám semmire, főleg ne a kibaszott (soha ki nem fizetett) túlórákra és arra, hogy vannak fontossági sorrendek amiknek már megint a legkibaszottabb legvégén vagyok. Legalább is így érzem. Ja és amúgy nem panaszkodhatok egy cseppet sem a fizetésemre, mert amúgy a magyarországi és pályakezdő építőipari fizetéseket elnézve egy hatalmas mázlista vagyok (tudom amúgy...), de az, hogy ezeket figyelembe véve is a gatyát össze kell húznom és számolgatnom a szaros pénzem, hogy legyen is autóm és fent is tudjam tartani....

Azt hiszem túl sokat várok el magamtól és túl sokat várnak el tőlem mások is egyszerre. Habár nem vagyok maximalista, nyilván a legjobbat kell kihoznom magamból és nem csak kell, hanem akarom is. Mert bosszant, hogy volt egy szint amit hoztam de megváltozott az életem és azóta nem hozom. Sajnos a gimis és egyetemi évek sosem fognak visszajönni. Ohh, a gondtalan boldogság. Oh, igen. De jó is volt. 

Zsongok és pörög az agyam, túl sokat akarok és kikészít, hogy nem megy. Tudom én, hogy ilyen ez a felnőtt élet és azt is, hogy ez most csak hiszti, de már érik bennem egy ideje.

Minden jó, igen így van. De valami mégsem. Szerintem a baj velem van...