2014. november 17. 11:10 - Suricata

I've been waiting all night for you to.....

....tell me what you want, tell me, tell me that you need me...

Nehéz, nagyon nehéz. És utálom érte. Felnőtt, értelmes férfi és kikészít. Kiborít, mert tudja mit akar és kivárja azt. Képes kivárni. Én nem. Hiába vagyok milliószor türelmesebb, mint voltam ez nem elég. Nem. Éjjel nappal taktikáznék valamit, mondanék neki mindent, amit érzek, de nem teszem. Nem tehetem, mert átlát rajta és megkérdőjelezi. És gondolkozik. És gondolkoztat. És megőrjít ezzel. És imádom. Ahj. Totál káosz. Belemászott a fejembe és nem akar kimászni! Sőt, csak még jobban túrja bele magát, minden percben benne van és minden pillanatban ezen rágódok. És már megint csak rágódok és megint csak kattogok. Egyikből ki, másikba be. Ja nem. Egyikből ki sem, másikban már bent. Megint ott tartok, hogy rettegek valamitől. Rettegek, hogy kicsúszik a kezeim közül. És itt a baj. Mindig ennél a pontnál cseszem el az egészet és állok készen a fejesre - hozzáteszem túl hamar - mert azt hiszem, hogy különben elúszik a hajó. Igen, mert amelyik hajón nincsen helyem tényleg elúszik, és mindig ettől félek, hogy nem vár meg. Hiába tudom, hogy az a hajó amin fent kell lennem, várni fog rám és hogy ténylegesen ki is kell várnom. De nem tudom hol a pont, hogy várjak még, vagy már mehetek.....

Most is. Megpusztulok már a gondolattól is, hogy a vége nem lesz semmi. Miért élem bele magam? Mert szép. Igaz, túl szép. Túlságosan mézes madzag és túlságosan az az élet hívogat, amit akarok. Ami tetszik, ami kell. A-nál is abba szerettem bele néhány pillanatig, hogy milyen lehetne. És most is. Minden ami elvárás, ott van. Benne van, készen van. Egyben van fejben, egyben van mindenhogy. Nem az a tipikus amit elhiszel. És igen. Van, ami már valóra vált. Egy szép piros Cicus, ő is pont a nem hiszem el, hogy létezik kategória....mégis itt van. És az enyém. 

Várok. Várnom kell. Időt ad, mert időt kell adnia, mert érzi ő is, hogy szükségem van az időre. Magammal kellene foglalkoznom, nem vele. És igen. Le kell kötnöm magam a saját dolgaimmal, azzal kellene foglalkoznom ami boldoggá tesz. De elhúzta a mézes madzagot és én, mint a jó kiscica már mennék is utána. De nem. Nem tehetem, nem mehetek. De mégis minden pillanatomat ő tölti be és ő tölti ki. Tudom, és tudjuk mindketten, hogy magammal kellene foglalkoznom....de félek. Rettegek, hogy elúszik a hajóm......hiába van ott, a "ha úgy kell lennie, akkor úgy lesz..." én ezt akarom. Most. És mindig itt baszom el.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://littlelion.blog.hu/api/trackback/id/tr546908779

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.