Érdekes dologba kevertem magamat. Sok olyan dologra rájöttem, amit - persze - mások már ezer éve mondanak, de most már legalább tudom, hogy igazuk volt. Az egyik, hogy üljek a seggemen és ne rohanjak a másik után, amit természetesen már el is követtem újra....ki tudja megint visszanyal-e a fagyi. C nem engem szeretett, hanem ami körülvett engem és őt, minket. Azt szerette, hogy ott a család, aki összetart és ő bele tartozik, meg persze tök jó, hogy ezek mellett én is ott vagyok, egészen elviselhető, sőt még szerethető is vagyok. De nem én voltam a fő indok ebben a kapcsolatban, hanem az egész mögöttem álló hadtest, aki teljes vállszélességben mindig ott volt, így - már nem csak mögöttem - mögöttünk. Teljesen összeáll a kép és érthető, hogy miért volt mindig ott a közös családi dolgokon és velem kettesben miért nem, és hogy miért érezte, hogyha együtt a családdal csinálunk valamit, az már kettőnknek is közös programnak számít. Mert amúgy annak számít, de valahogy csak kettőnkre nem sok idő jutott a fáradtsági adatbázisban mutatott ábra szerint. Érdekes, hogy ez annyira nem volt tudatos, hogy rájöjjön arra, hogyha ez kell neki továbbra is, ahhoz engem kéne elsősorban megtartania. De hát ugye kész picsa, meleg málé jelleggel én ott voltam és őt akartam mindennél jobban, ergo elképzelhetetlen lett volna az a szituáció, hogy én valami miatt véget vetek ennek. Ahogy jött is a meglepetés...ahogy D-nél is. Ugyanez. Annyira kibaszott természetes volt, hogy én ott vagyok és velem mindent meg lehet tenni, mert én akkor is ott csüngök rajtuk és nem kell figyelembe venni amit mondok, mert ez csak pusztán hiszti és majd elfelejti a hülye picsa. Ja. Csak nálam is van egy bizonyos pohár, ami egyszer betelik és nálam ez ráadásul úgy működik, hogy amikor betelt, akkor leverem az asztalról és leshet mindenki, mert lelépek a színről aztán jónapot. 

Szóval most ezt nem kéne elcseszni. És tudom, hogy hihetetlen paranoiás vagyok, és nem hiszem el, hogy lehetnek dolgok amik közbejönnek mert már nem merem elhinni, hogy tényleg úgy van minden ahogy a másik mondja. Persze elhiszem, mert nincs más választásom, de jobban nyitva van a szemem, mint nem. Emellett olyan szinten belemagyarázok mindenbe mindent, hogy már nekem fáj a fejem tőle. Egyik pillanatban elhiszek mindent és tudom, hogy nem normális, hogy az ember félredobja az életét miattam és feladjon mindent, én mégis ezt várom el. Mert nekem ez az alap. Mert én ezt csinálom. Tudom, hogy nem jó, tudom, hogy ez megint csak ide vezet(ne), hogy a másik számára egy természetes elemét fogom képezni az életének és nem egy értéket, amit nem csak a sarokba kell bedobni. De én komolyan úgy érzem, hogy nem tudom hogyan kell úgy csinálni, hogy nem adsz bele mindent és nem adod fel egyből a saját életed. Nos, az is lehet, hogy ez annak a számlájára írható, hogy sosem voltam túl sokáig szingli. Oops.

A szingli vagyok dolgot mondjuk nem most szeretném űzni túl sokáig, de ezt most akkor sem kéne elrontani. Kurwára nem kéne elrontani. Úgyhogy még egyszer: ülök a seggemen és nem csinálok semmit. Kicsit akarom látni a másikon, hogy akar, nagyon akar, kibaszottul akar engem. Nem a túl sokáig agyhúzás, de egy kicsit érezzem már át milyen a másik oldalról, amikor én mindent beleadok...