2018. március 23. 00:46 - Suricata

Runaway train...

Egy perc. Egy kibaszott perc kell ahhoz, hogy eljussak onnan, hogy kibaszottul hiányzol és veled akarok lenni, oda hogy baszdmeg, utállak amiért így elbaszódott az egész. És igen, téged hibáztatlak. Mert én szóltam, én kurvára megmondtam hogy mivel tudsz megtartani. És a tetves magyarázatokat csak most toltad az arcomba. Akkor, amikor már ésszel nem akarom folytatni....még akkor sem ha megszakad a szívem....mert még mindig szeretlek....

Miért csak most mondtad el? Miért csak most mondtad, hogy a szarságaid mellett képtelen voltál rám is figyelni és igazán őszintén magadba nézni és a pofámba vágni a válaszokat? Annyit kértelek.....annyiszor kértelek. És mindig elhajtottál. Mindig én voltam a szarszemét aki nem képes a te igényeidet figyelembe venni. Pedig egyáltalán nem akartam a te igényeidet figyelmen kívül hagyni.....sőt. Mindig arra kértelek, hogy mondd el mi van a te fejedben hogy megoldhassuk. Együtt. Te és Én. Mi. Mi ketten.

A szívem szakadt meg minden egyes alkalommal amikor könyörögtél hogy folytassuk, hogy most jó lesz, hogy most más lesz. Hogy most te is látod mi a baj.....de mit kellett volna tennem szerinted? Annyiszor kértem és mondtam hogy itt vagyok, ÉN LEVETKŐZTETTEM A LELKEM ELŐTTED de nem baj csak oldjuk meg, segíts...én nem vagyok elég hozzá. Te is kellesz, kell az akarásod, kell a te meztelen lelked is, kellenek a te gondolataid, a te problémáid, a te okos buksid......egyedül nem vagyok elég. Mi ketten elegek vagyunk. 

De TE nemet mondtál erre.

Most mit kellett volna tennem? Őszintén?? Elmondtam baszdmeg, hogy mivel tudsz magad mellett tartani. Elmondtam, hogy mi a módja hogy elviseljem a szarságjaidat. Mennyivel könnyebb lett volna? De nem tettél egy lépést sem felém. Inkább hagytad, hogy szenvedjek. KÉPES VOLTÁL HAGYNI HOGY SZENVEDJEK! Hogy megkérdőjelezzem magam, az életem, a nőiességem, a talpraesettségem! MINDENT AMI ÉN VAGYOK! Képes voltál rá, hogy végignézd ahogy szenvedek. Tudtad, kurvára tudtad mit érzek, mert elmondtam. Elmondtam hogy szenvedek, elmondtam hogy nem jó irányba vettünk jegyet erre a gyorsvonatra. 

De hagytad.

Hagytad, érted?? MEG TUDTAD EZT VELEM TENNI. 

Ezek után mit kellett volna csinálnom? Visszaülnöm a nyomorult hullámvasutadra? 

Tudod mennyire szét vagyok lelkileg? Életemben nem voltam még ennyire széjjel csúszva. Meghalt egy részem. Nálad maradt. És örökre ott is lesz. Sajnálom. De erre nem mondhattam tovább igent.

És még így is hiányzol. Mocskosul rád vágyom. Hiányzol reggel, hiányzol este. Napközben rád gondolok. Állandóan. Folyamatosan. Megállás nélkül. Bele fogok csavarodni lassan. De kibaszott erős vagyok és ezen is túl leszek. És tudod, most feltettem egy nagy plusz pontot az önbecsülésemre, mert nemet mondtam valamire ami nekem nem jó. Valamire, ami lelkileg megnyomorított. Valamire, amiben csalódnom kellett. Valamire, ami nem az aminek hittem.

Társamnak hittelek. A tökéletesnek. A #lefthandedteam-ünk legfantasztikusabb tagjának. Annak az "A"-nak, aki mindenek felett van és aki képes nekem megadni mindazt amire csak vágyhatok egy Férfitól. Megadtad. Meg tudtad adni. Aztán elvetted. És sosem láttam viszont. Mindenkivel szemben tartottam a hátam. Mindenkivel szembementem. És te magadat nem voltál képes legyőzni miattam, miattunk. Módszeresen leépítetted bennem azt a tökéletes képet ami te voltál nekem. Amit te testesítettél meg. Először a bizalmammal éltél vissza ("ne aggódj tőlünk nem jut tovább.."), majd a szexet vetted el tőlem. Aztán a barátaimat próbáltad úgy, hogy rettegésben tartottál a kiszámíthatatlan viselkedéseddel előttük és mindenki előtt. Szociális életnek is vége. Programok semmi. Mindennek alfája és omegája a szar munkád. Váltani persze nem akarsz. Persze, miért is akarnál. Ahhoz ki kéne lépni a kényelmes kis komfort zónádból. Odakint meg ugye hideg van és sötét. És ott vannak az idegenek. Aztán amikor az alfa és omega megszűnt, vártam a csodát. Én naív! Én buta! 

Semmi sem változott.

De maradtam. De ismét meghaltam belül picit.

Itt már tényleg nem szóltam, hogy nagyon közeledik a gyorsvonat végállomása. Talán szólnom kellett volna. Igen, hibáztam. Kétségbe estem. Rettegtem. Kudarcot vallottam. Megint. Ez az én hibám. Ahogy az is, hogy olyanokat láttam beléd ami talán sosem volt ott. Sajnálom! Téged kellett volna látnom és nem felmagasztalnom az egekig és hinni, hogy...megtaláltam az Őt.

Eljöttem, esélyt sem adva. Azóta is rágom magam ezen. Annyira sajnálom. És ez fáj a legjobban. Hogy itt már meg sem próbáltam kommunikálni. Hogy nem adtam esélyt hogy észbe kapj. Gyűlölöm a tudatot és felemészt a fájdalom, hogy mit okoztam neked ezzel. Őrülten hiányzol. És borzasztóan sajnálom. Hiányzik a mosolyod, az ölelésed, a csókod, a közelséged. Akarlak. De ebben a formában már, mégsem. 

Így nem. Hagytál szenvedni. És aki szeret, az ezt nem hagyja. Én is hagylak szenvedni most. Megvettem a jegyem a további útra. És most ott hagylak téged a peronon. A te jegyed nem érvényes már erre a vonatra. Sírva nézek vissza rád. A szemembe nézel, én a tiédbe... és mindent kiolvasok belőle. 

A peronőr sípol. Te hátralépsz a vonattól. Én kihajolok az ablakon. Kinyitom a szám és azt suttogom: szeret....telek. 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://littlelion.blog.hu/api/trackback/id/tr8713768794

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.