Küzdök magammal minden percben. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Igen, D-ről beszélek. Szerintem már levágtak volna a szembejövők, vagy a velem lakók. Vagy valakik, mert idegesítő egy teremtés vagyok, belátom. De vannak, akik elviselnek és ezt nagyon köszönöm.

Mióta anyával beszéltem erről az egészről valamiért megnyugodtam. Persze vannak hullámvölgyeim és rossz pillanataim, de nagyrészt már nem olyan borús az ég. Igazából most kicsit azon gondolkoztam, hogy nekem is kéne villantanom valamit az ő irányában, valami kis kedveskedés, ha már ennyire de baromira nagyon elvárok tőle mindent...