Csend van. Végre. A háborgó óceán fölött elállni készül a vihar. Még nem vonult el, de már nem csapkodja a szél irányította tengervíz a sziklákat. Pirkad, hajnalodik. 

Napok óta csak háborog a lelkem, őrlődik és dühös. Tehetetlenül dühös vagyok azért, ami elkerülhető lett volna, ha időben figyelek a belső hangra. Arra a belső hangra, ami eddig is mindig kegyetlenül őszinte volt hozzám és arra a belső hangra, ami eddig sosem hazudott nekem. Hagynom kellett volna. De nem tettem. 

Elkerülni nem lehet az elkerülhetetlent. Aminek jönnie kell az jön, és kegyetlenül tör előre, megállíthatatlanul beléd csapódik és pofán vág. Aztán leshetsz. Én is lestem....

Szóval hol is kezdjem? Szeptember második hetében megtört bennem valami. A hit, hogy jobbá tudom ezt tenni, meg tudom változtatni...megérkezett az érzés...nem, nem akarom ezt tovább. Így nem. Aztán csak gyűlt. Jöttek a jelek, egyik a másik után. Aztán ezek elkezdtek üvölteni a fejemben, hogy héj, nem látod mit csinálsz? Kapjál már agyadhoz, ez kell neked? Nem, nem ez kell. Aztán a jelek tettekké fajultak. Elmondtam. Elmondtam, hogy így nem jó, hogy így nem akarom tovább.

Aztán kiderült, hogy talán még jobb is, hogy odébb álltam, hiszen "az az álmom, hogy veled legyek", de nem ám az enyém, de még csak közöm sincs hozzá. Szóval találkozgatás, közben meg nekem a rizsa. Oooh, hogy még csak tetszeni se tetszik, nem is értem mire gondolsz. Hát erre kérlek szépen. Erre, hogy négy nappal a kérlekfogadjvisszabármitmegteszek könyörgés után már fél lábbal az ágyában vagy. Oh, te kis szemét. És én vagyok a szemét liba, aki megcsalt? Hát bébi, meg is érdemelted. Az egy este volt, egy csók, közvetlenül szakítás előtt. Nem két évig, folyamatosan a szemedbe hazudva.....

Elhiszem, hogy így volt? Talán. A fejem elhiszi. A szívem nem akarja...cseszettül átvágva érzem magam és dühös vagyok. Tehetetlenül dühös. Nyilván segített, hogy ráborítottam az asztalt még így utoljára, bár kicsit szar érzés hogy miattam így válunk el. De ezt már sokkal korábban meg kellett volna tennem. Akkor és ott...másfél évvel ezelőtt. Őszinte leszek. Sajnálom. Sajnálom, hogy így végünk. De legjobban azt a rengeteg energiát sajnálom, amit beletettem, és az akarást, a kitartást. Mennyi mindenre fordíthattam volna!

Bánom is és nem is. Tudom, hogy tanultam belőle, tudom, hogy célja volt az Életnek azzal, hogy az utamba küldte. Az, hogy nekem mi a szerepem az ő életében, azt nem tudom. Élhetne a tanulsággal, próbálhatna válaszokat keresni magában, próbálhatna tanulni belőle. De nem teszi. Látom, hogy nem teszi, a pillanatnak él, ahogy mindig is tette. És ez akadályozza őt abban, hogy változtasson....ő élete, ő döntése.....

 Nekem viszont letörte a szarvaimat, türelemre tanított. Megtört. Mint ahogy a vadlovat szokás. Óvatosságra tanított és a ...................soha meg nem bízásra...................

.......................fogok bízni még valaha?