Csak tudnám, mi a jó büdös francért kelek Veled és fekszem Veled. Igen, így. Jó büdös francért.

Már megint függök. Mint valami elcseszett kis drogos, aki az adagjára vár. És tényleg. Mert az adagomra várok. És közben megint csak azon kapom magam, hogy valaki által befolyásolni hagyom magam, a kedvem, a hangulatom, a tanulásom, a munkamorálom. De miért is? Ki a franc Ő nekem? Senki. Pontosan. Valaki, aki túl jól ráérez arra, hogy mi is kell(ene) nekem. Hogy mire vágyom. Hogy mit mondjon, hogy levegyen a lábamról. Hogyne, így nagyon könnyű. Ki tudja, hogy ez komoly-e? Ő. Vagy ő sem. De én főleg nem.

Na, ez az amiről az előbb beszéltem. Az a hajó az én hajóm? Ahj...pedig annyira jó lenne. Annyira elcseszettül klappol(na) eddig az egész, annyira hihetetlen módon egyben van az egész S(z)rác, kívül, belül....hogy kajakra nem is létezik. De tényleg nem. Miért is hiszem egy pillanatra is akár, hogy létezik? :D Almost impossible.

Tudom, hogy nem kéne bedőlnöm és tudom, hogy csak a felét kéne elhinnem...de melyik felét? Nem akarom megégetni magam újra, nem akarom elsietni (de amúgy igen, kurwára el akarom!!! Nem bírok így élni..!!). Ahj, megőrjít, kiborít, kicsinál, az idegeimen táncol....és eléri, hogy belé szeressek.

Pff. Éljen. 

És ezt most elolvasom. Sokszor. 

Oké, még többször.

....tell me what you want, tell me, tell me that you need me...

Nehéz, nagyon nehéz. És utálom érte. Felnőtt, értelmes férfi és kikészít. Kiborít, mert tudja mit akar és kivárja azt. Képes kivárni. Én nem. Hiába vagyok milliószor türelmesebb, mint voltam ez nem elég. Nem. Éjjel nappal taktikáznék valamit, mondanék neki mindent, amit érzek, de nem teszem. Nem tehetem, mert átlát rajta és megkérdőjelezi. És gondolkozik. És gondolkoztat. És megőrjít ezzel. És imádom. Ahj. Totál káosz. Belemászott a fejembe és nem akar kimászni! Sőt, csak még jobban túrja bele magát, minden percben benne van és minden pillanatban ezen rágódok. És már megint csak rágódok és megint csak kattogok. Egyikből ki, másikba be. Ja nem. Egyikből ki sem, másikban már bent. Megint ott tartok, hogy rettegek valamitől. Rettegek, hogy kicsúszik a kezeim közül. És itt a baj. Mindig ennél a pontnál cseszem el az egészet és állok készen a fejesre - hozzáteszem túl hamar - mert azt hiszem, hogy különben elúszik a hajó. Igen, mert amelyik hajón nincsen helyem tényleg elúszik, és mindig ettől félek, hogy nem vár meg. Hiába tudom, hogy az a hajó amin fent kell lennem, várni fog rám és hogy ténylegesen ki is kell várnom. De nem tudom hol a pont, hogy várjak még, vagy már mehetek.....

Most is. Megpusztulok már a gondolattól is, hogy a vége nem lesz semmi. Miért élem bele magam? Mert szép. Igaz, túl szép. Túlságosan mézes madzag és túlságosan az az élet hívogat, amit akarok. Ami tetszik, ami kell. A-nál is abba szerettem bele néhány pillanatig, hogy milyen lehetne. És most is. Minden ami elvárás, ott van. Benne van, készen van. Egyben van fejben, egyben van mindenhogy. Nem az a tipikus amit elhiszel. És igen. Van, ami már valóra vált. Egy szép piros Cicus, ő is pont a nem hiszem el, hogy létezik kategória....mégis itt van. És az enyém. 

Várok. Várnom kell. Időt ad, mert időt kell adnia, mert érzi ő is, hogy szükségem van az időre. Magammal kellene foglalkoznom, nem vele. És igen. Le kell kötnöm magam a saját dolgaimmal, azzal kellene foglalkoznom ami boldoggá tesz. De elhúzta a mézes madzagot és én, mint a jó kiscica már mennék is utána. De nem. Nem tehetem, nem mehetek. De mégis minden pillanatomat ő tölti be és ő tölti ki. Tudom, és tudjuk mindketten, hogy magammal kellene foglalkoznom....de félek. Rettegek, hogy elúszik a hajóm......hiába van ott, a "ha úgy kell lennie, akkor úgy lesz..." én ezt akarom. Most. És mindig itt baszom el.

I almost crumbled
I almost fell
I almost gave you everything under your spell
You almost mattered
You almost won
You held my fears and weaknesses
In the web you spun
Took what you wanted
But you're leaving with nothing
I'll carry on, I'll carry on marching
Hope you enjoyed it
But you're leaving with nothing
Nothing, nothing

This war has started
Rivers parted
But I'm gonna face my fears
Give it all that I've got
I'll give it all that I've got
Let the healing start

This war has started
Rivers parted
But I'm gonna cry no tears
Give it all that I've got
I'll give it all that I've got
Let the healing start

I almost stumbled
When you shot me down
You almost got the best of me and stole my crown
The glass was shattered
As it hit the ground
The sands have all ran out for you
It's over now

Took what you wanted
But you're leaving with nothing
Nothing, nothing

This war has started
Rivers parted
But I'm gonna face my fears
Give it all that I've got
I'll give it all that I've got
Let the healing start

This war has started
Rivers parted
But I'm gonna cry no tears
Give it all that I've got
I'll give it all that I've got
Let the healing start

I almost crumbled
I almost fell
I almost gave you everything but you've failed

Read more: Rebecca Ferguson - All That I’ve Got Lyrics | MetroLyrics 

Csend van. Végre. A háborgó óceán fölött elállni készül a vihar. Még nem vonult el, de már nem csapkodja a szél irányította tengervíz a sziklákat. Pirkad, hajnalodik. 

Napok óta csak háborog a lelkem, őrlődik és dühös. Tehetetlenül dühös vagyok azért, ami elkerülhető lett volna, ha időben figyelek a belső hangra. Arra a belső hangra, ami eddig is mindig kegyetlenül őszinte volt hozzám és arra a belső hangra, ami eddig sosem hazudott nekem. Hagynom kellett volna. De nem tettem. 

Elkerülni nem lehet az elkerülhetetlent. Aminek jönnie kell az jön, és kegyetlenül tör előre, megállíthatatlanul beléd csapódik és pofán vág. Aztán leshetsz. Én is lestem....

Szóval hol is kezdjem? Szeptember második hetében megtört bennem valami. A hit, hogy jobbá tudom ezt tenni, meg tudom változtatni...megérkezett az érzés...nem, nem akarom ezt tovább. Így nem. Aztán csak gyűlt. Jöttek a jelek, egyik a másik után. Aztán ezek elkezdtek üvölteni a fejemben, hogy héj, nem látod mit csinálsz? Kapjál már agyadhoz, ez kell neked? Nem, nem ez kell. Aztán a jelek tettekké fajultak. Elmondtam. Elmondtam, hogy így nem jó, hogy így nem akarom tovább.

Aztán kiderült, hogy talán még jobb is, hogy odébb álltam, hiszen "az az álmom, hogy veled legyek", de nem ám az enyém, de még csak közöm sincs hozzá. Szóval találkozgatás, közben meg nekem a rizsa. Oooh, hogy még csak tetszeni se tetszik, nem is értem mire gondolsz. Hát erre kérlek szépen. Erre, hogy négy nappal a kérlekfogadjvisszabármitmegteszek könyörgés után már fél lábbal az ágyában vagy. Oh, te kis szemét. És én vagyok a szemét liba, aki megcsalt? Hát bébi, meg is érdemelted. Az egy este volt, egy csók, közvetlenül szakítás előtt. Nem két évig, folyamatosan a szemedbe hazudva.....

Elhiszem, hogy így volt? Talán. A fejem elhiszi. A szívem nem akarja...cseszettül átvágva érzem magam és dühös vagyok. Tehetetlenül dühös. Nyilván segített, hogy ráborítottam az asztalt még így utoljára, bár kicsit szar érzés hogy miattam így válunk el. De ezt már sokkal korábban meg kellett volna tennem. Akkor és ott...másfél évvel ezelőtt. Őszinte leszek. Sajnálom. Sajnálom, hogy így végünk. De legjobban azt a rengeteg energiát sajnálom, amit beletettem, és az akarást, a kitartást. Mennyi mindenre fordíthattam volna!

Bánom is és nem is. Tudom, hogy tanultam belőle, tudom, hogy célja volt az Életnek azzal, hogy az utamba küldte. Az, hogy nekem mi a szerepem az ő életében, azt nem tudom. Élhetne a tanulsággal, próbálhatna válaszokat keresni magában, próbálhatna tanulni belőle. De nem teszi. Látom, hogy nem teszi, a pillanatnak él, ahogy mindig is tette. És ez akadályozza őt abban, hogy változtasson....ő élete, ő döntése.....

 Nekem viszont letörte a szarvaimat, türelemre tanított. Megtört. Mint ahogy a vadlovat szokás. Óvatosságra tanított és a ...................soha meg nem bízásra...................

.......................fogok bízni még valaha?

"A jutalom csak akkor érkezhet meg, ha végre befejezed azt az őrületet, ami megöl és teljesen tönkretesz. Őrület, mert addig, amíg nem veszel erőt magadon és parancsolsz megálljt magadnak, folyton ugyanabban a helyzetben találod magad: hajszolsz valamit, ami nem a tiéd, és tudod, jobb is, hogy nem az. Nem tudnád kezelni, megégetne, darabjaidra törne. Hidd el, az élet a legjobbat akarja neked, és csak azt engedi közel hozzád, ami segít, amivel dolgod van, és eltávolítja azt, ami valamiféle zavar miatt a közeledbe keveredett. Bízz az érzéseidben, és ne üldözd többé azt a valamit, ami sohasem lehet a tiéd. Fogadd el azt, ami jön, és engedd el a görcsösséget. Tudom, nagyon nehéz, de abban a pillanatban, hogy megteszed, megnyílnak a kapuk, és bejöhet az, ami a tiéd, amire szükséged van."

/Oravecz Nóra/

Végy egy adag Mirát és egy csipet Szabit...engedd őket össze, hagyd hogy beszélgessenek....sokat. Nem, nem. Még többet. Szóval miután rájöttek, hogy nagyon jól el tudnak beszélgetni és folyamatos gondolkodásra késztetni egymást, szeparáld el őket.

A folyamat előtt Mirát világosítsd meg arról a dologról, ami egy ideje már a fejében jár és hagyd, hogy eldöntse, hogy nagyon hamarosan nem a jelenlegi helyén van a helye.

Miután Mira kellőképpen rájött, hogy ez így nem mehet tovább, engedd ismét Szabival össze. 

Várj.

És kész is a csodapic :)

Well, hát ez egy nagyon jó kérdés. 

Én is szeretném tudni. Volt már úgy, hogy azt érezted, hogy minden tökre rendben van? Hogy keresed a buktatót, de mintha nem is lenne? Oké, nem akarok filozófiai magasságokba repülni, mert egyrészt korai lenne, másrészt nem ismerjük még egymást. De azért hagy kérdezzem meg: hogy lehet az, hogy ÉN, aki eddig mindig mindenben fejestől bele....ÉN szeretnék szépen lassan, minden pillanatot kiélvezve belemászni ebbe? De úgy megadni a módját....nem fejjel előre a falnak, ahogy szoktam. 

Otthon szeretnék túl lenni mihamarabb az egészen. C nagyon jó gyerek és biztosan nagyon boldog lennék vele egy életen át, ha csak az egyik oldalt nézzük. És abban is 110%ig biztos vagyok, hogy nagyon boldogtalan lennék vele egy életen át, ha a másik oldalt is nézzük. Vannak amik hiányoznak, és ezek olyanok, hogyha megszakad sem tudja ezt a hiányosságot bepótolni. Egyszerűen mások az igényeink és tudom, hogyha kifordul magából nekem akkor sem lesz elég...sajnálom. Tényleg...úgy őszintén. Sajnálom, hogy ennyire meg kell bántanom, mert mint ember tényleg szeretnivaló.....

Az első jel az volt, amikor először megfordult a fejemben a szakítás...,aztán ez a jel elkezdett kiabálni, mikor két óra angolul folytatott beszélgetéstől heteket fantáziáltam valakiről. Pedig csak figyelt rám, csak érdekelte amit mondok....vajon mennyire van kiéhezve a lelkem a törődésre? Aztán úgy október közepe után, valamivel jöttek azok az érzések, hogy nem akarok hazamenni. Bárhol jobb, mint otthon, mert otthon nem akarok semmilyen szinten konfrontálódni vele, mert ha igen mégis és azt gondolom, hogy ez csak egy hülye kósza gondolat, akkor pikkpakk képes lerombolni ezt az érzést..ugye nem kell magyaráznom semmit ha azt mondom, hogy voltak olyan helyzetek, hogy bőgtem miközben ő aludt? Hogy voltak olyanok, hogy csak ültem és néztem magam elé az együttlét után, hogy hol van az amit mindig szerettem ilyenkor? Az érzés, az a plusz? Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy semmiben sem hallgat rám, még abban sem, hogy másfél óra buszozás helyett 20 perc vonattal a Déli? Igen, ilyen apróságokkal lett tele a fejem. Erre jött rá a régi-régi be nem vallatlan gondolat, amit régóta tudok, hogy ő nem az én Igazim....miért is vagyok egy olyan kapcsolatban, ahol van, hogy másfél perc beszélgetés után amúgy falhoz vágom a telefont? Ahol megbeszéljük, hogy együtt vacsorázunk, de hazafelé útba esett a kocsma? Miért is kellene nekem ezeket elnéznem és ezekkel megküzdenem, további éveken át? A jel pedig már üvöltéssé formálódott, amikor olyan csókot kaptam valakitől, hogy a fülem kettéállt és emiatt még csak szarul sem éreztem magam őelőtte....

Tisztában vagyok vele, hogy minden kapcsolatban előfordulnak ugyanazok a problémák, csak az a nem mindegy, hogy találunk-e rá megoldást közösen vagy a megoldás abból áll, hogy megvárjuk ameddig a másik elfelejti és/vagy átlép rajta? Így hogy tervezzek egy életet, egy közös jövőt, egy gyereket hogy vállaljak be? Miért hibáztat mindenki engem, amikor én csak rájöttem, hogy nem ő az az ember akivel le akarom élni az életem? Egyszerűen csak azt látom, hogy olyannyira vagyunk mások, hogy sosem lehetünk egymásnak elegek....