M: "Szeretlek"
C: "Tudom!"
M: "..és honnan tudod?"
C: "..érzem.. :) "

"Ref.
Kicsikét szűk a világ nekem,
Keresem benne még a helyem,
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet, hogy ebbe én ma még belehalok!

Félig telt poharak az asztalon,
Ha úgy tartja kedvem, néha beleiszom,
Szólj rám, ha egyszer véletlen
Összefutnánk egy másik Életben!

Volt, amikor azt hittem, hogy nincs, ami megállít,
De tudom, ha esik, a magamfajta megázik,
Megbecsülöm már, hiszen hamar elillan a gyönyör,
Hiába mászok ki, mindig jön ugyanaz a gödör!

Felismertem már, és meg is bántam a hibáim,
Hiszem, hogy odafenn meghallgatják az imáim,
Úszom az árral és hiába látom: messze a part,
Az éj leple alatt én csak tovább írom a dalt!

Nem tudom mi lesz majd, ha megunom az egészet,
De még ezt itt hagyom nektek, mielőtt lelépek,
Én a szívembe zárok mindenkit, ki megértett,
És hitt bennem, engem már csak ez éltet!

Eddig sem adtam fel a hitem, ezután se fogom,
Akkor sem, ha becsúszik az Élettől egy-két pofon,
Míg a szívemben bármi lesz , ha sírni lesz is okom,
Mindig ott lesz velem: a papír, a toll, a mikrofon!

Ref.

Emlékszem, egész mást akartam ez előtt 10 évvel,
Akkor még azt hittem, bárkivel elbánok fél kézzel,
Kellett egy évtized, hogy rá tudjak jönni,
Hogy ami meg fog ölni, az nem a többi ember,
Hanem az én-központú rendszer, amit pont azért hoztam létre,
Hogy ne kerüljek trébe! És nézd meg: hogy mit adott most az Isten,
Mert semmim sincsen, összedőlt minden, megszűnt, amiben hittem!

Kellett volna a sorstól egy büdös nagy pofon!
Ami akkorát csattan az arcomon,
Hogy eszembe sem jut, hogy melyik a rossz út,
Valami kéz, ami visszahúz!

De nem volt senki, aki példát mutatott volna,
Apám régen elment, anyám meg, mondd meg, minek is szólna,
Mikor úgy is tudja, hogy a fia az csak egy önpusztító barom,
Ha kell 100 fokon égek, és a véleményt mind leszarom!

És hiába van pénz a zsebemben, ha szálka vagyok a szemedben,
Nektek írtam a dalokat, úgyhogy jusson eszedbe:
Mikor engem kritizálsz, kicsikét magadat is bántod,
Mert görbe tükröt mutatok neked, amiben saját magad látod!

Nem kell, hogy arról szóljon minden nóta, mekkora raj vagyok,
Nem kell, hogy azt hidd: én bármit, bárhol megkapok!
10 éve próbálok ugyanaz a srác lenni,
De megváltozott a világ, én is megváltoztam... ENNYI!

Ref.

Curtis:
Jó pár gond, amit sajnálom, megéltem,
Igaz út, mit a hamisra cseréltem,
Volt sok fájdalom, azóta elégtek,
Angyalok követtek, imáik elértek!

Voltam rossz példa, szálka a szemekben,
Égre nézek, rózsafüzér a kezemben,
Mondták páran már: sohasem felednek,
És ha nem leszek, akkor is szeretnek!

Sokszor volt nekem is, hogy könny hullott a szememből,
Mit magamnak hittem, kifolyt a kezemből,
Csalódásban, fájdalomban mit is várhatnék,
Isten vagy ördög előtt tiszta szívvel állhatnék!
Nem voltam nagymenő, ki szinte mindent megtehet,
Vagy gazdag család sarja, aki egy lapra feltehet
Bármit, mert neki semmi sem számít,
Kis koromtól kezdve csak a bűn, ami csábít!

Ref.

Szólj rám, ha egyszer véletlen,
Összefutnánk egy másik Életben!"

Nem tudom, hogy csak én látok rémeket, vagy ezek tényleg itt vannak....

Elmúlt a harag és az indulatok. Most már csak fáj, ahányszor erre gondolok... Már hiányzik. Ebbe belepusztulok, úgy érzem. Terelem a gondolataimat, de nem tudom semerre, mert mindenhol Ő van. Akarom Őt.

Nem tudom sokáig játszani, ezt a nem állunk egymással szóba, nem találkozunk, nem beszélünk hetekig. Megőrülök a hiányától, át akarom ölelni, érezni akarom. Simogatni reggelig. És halkan a fülébe súgni, hogy nem tudom merre tovább, nem bírom ezt a játszmázást. Miért csinálod ezt? Kellesz Nekem mindenestől, akármi történik, akarlak. Csak értenéd meg, hogy mi nyomja a lelkem, és mi fáj ennyire....

Lelkiismeret furdalásom is van Miattad. Megbántottalak? Bíznod kéne bennem, elhinned, hogy elfogadlak. Csak tudnám, miért gördítesz elém ennyi akadályt, ennyi mindent. Miért nem viselkedhetünk úgy, mint egy igazi pár? Még csak néhányszor éreztem azt, hogy igazi párok lennénk, mert csak néha viselkedsz úgy. Sokszor csak a tudatomban vagy, sokszor nem érezlek magam mellett. Pedig hiányzol, és kellenél. Sajnálom, hogy neked ez nem természetes, szívesen megmutatnám, ha akarnád. De nem tudom, hogy akarod-e.. nem tudom, hogy akarsz-e..

Akarsz-e eléggé, ehhez...

Istenem, ezek a hasonlatok. De annyira találó. Beleütöd a tojást a forró olajba. Először puha, és lágy, a sárgája és a fehérje is. A fehérje hamar odakap, hamar megsül. A sárgáját locsolgatod. Minél több forró olajat kap, annál keményebb lesz. A fehérje már nem folyós. Már szilárdul, egyre keményebb lesz. Idővel a sárgája is kap egy burkot, ami védelmezi a beljebb lévő sárgáját. Aztán még több forró olaj, és még keményebb lesz a belső burok is. Míg végül teljesen megszilárdul a sárgája is...

A folyamat irreverzibilis, azaz nem visszafordítható. És itt a vége...

Was mich nicht umbringt, macht mich stärker...

Nem retteghetek folyton azon, hogy melyik megnyilvánulásomért fog kidobni. Nem görcsölhetek rá ennyire, mert ez baromira nem abba az irányba vezet, amerre menni akarok. Ha nem fogad el, úgy ahogy vagyok, akkor nagyon sajnálom. Az, hogy én elfogadom Őt, minden hibájával, minden sz.rságával, a bunkó, piszkálódásnak minősülő szövegeivel együtt, az nem elég. Neki is el kellene engem fogadnia, ahogy vagyok. Minden sz.rságommal, minden negatív tapasztalat miatt kialakuló félelmemmel, védekezési mechanizmusommal együtt. Csak a kettő együtt elég ahhoz, hogy működjön....egyedül bármihez kevés vagyok..

Hisztisnek nevezel? Igen, hisztizek. Abba fogadjunk, bele sem gondoltál, hogy emögött több van, mint puszta hiszti. Hogy emögött az van, hogy meg akarok neked felelni, hogy még mindig azt érzem, kevés vagyok neked. Ezekkel pontosan egy nagy lapáttal ráteszel az ilyen fajta érzésekre, és még jobban csak azt érzem, hogy neked egy megálló vagyok, mert mindegy ki van melletted. Lehet, hogy neked mindegy, nekem azonban nem. Túl sokat várnék ettől? De hiszen, Te mutattad meg, hogy sokkal több van benned, mint amit gondoltam. 

Fáj, hogy sokszor érzem, hogy csak játszol velem, és nem veszel komolyan. Hogy nem érdekel sem a véleményem, sem az, amit érzek, egyszerűen csak hozzám vágod a játékod, amikor olyan kedved van. Amikor meg amolyan, akkor kedves vagy, és törődsz velem, és akarsz engem. Ha éppen úgy akarod.

Nem csak Téged bánthatnak meg, hanem Te is megbánthatsz másokat. Nem csak Neked fájhatnak a múlt emlékei, hanem Nekem is. És tudod, nem csak Te lehetsz az, akinek sz.r napja lehet, hanem képzeld, Én is. Tudod, néha nem csak Te akarsz elbújni a világ elöl, hanem Én is. Tudod, néha amikor arra lenne szükségem, hogy odabújj és szeretgess, akkor kapom a legnagyobb pofonokat Tőled. Mert Neked éppen máshogy hozza a kedved. Tudod, nem elég az, hogy én lesem minden gondolatod, és próbálok a kedvedben járni, próbálom kitalálni, éppen mit szeretnél, próbálok a középúton járni. De ha állandóan lelöksz....

Én elhiszem azt is, hogy szeretsz szurkálódni. Rendben. És abba belegondoltál, hogy Én nem mindig vagyok olyan hangulatban, hogy ezen átlépjek? Vagy jó néven vegyem? Elég időt voltunk együtt ahhoz, hogy észrevedd, mikor vagyok rá vevő, és mikor nem. Vagy nem? Mert az elég szomorú, de sok mindent elárul. Ha éppen nincsen ehhez hangulatom, és még bunkózol is, csodálkozol, hogy rosszul esik? És csodálkozol, hogy "behisztizek"? Mert olyan könnyű azt mondani, hogy a nők hisztisek, és olyan könnyű azt mondani, hogy én is az vagyok. Hiszen mennyivel egyszerűbb azt mondani, hogy már megint hisztizel? Mint megkérdezni, hogy mi a baj? 

...még mindig hisztis vagyok?...

Hihetetlen, hogy egyes párok milyen módon mutatják ki egymás felé a szeretetüket. Komolyan elgondolkoztam, hogy én vagyok rosszul összerakva, vagy bennük van a hiba, én már nem is tudom. De amikor már két ember képes azon összeveszni, hogy az egyik nem ül a másik mellé, mert amikor melléült, akkor az egyik le sem szarta a másikat, ezért a másik inkább nem ült mellé, amiért az egyik jól megsértődött...érti ezt valaki?

Utána, meg egész éjjel szappanoperát rendeztek, majd olyanokat vágtak egymás fejéhez, hogy bezzeg az exemmel kétszer ennyire voltam bunkó, úgyhogy örülnöd kéne... tehát komolyan ez már a vicc kategória...

Igazából alapból nem értem, hogy a fasságokon hogy lehet összeveszni, jó, nekem is vannak hülyeségeim, de nem ilyen szintűek. Néha azért örülök, hogy ebből a szintből 17 évesen kinőttem. Lehet valaki ebből sosem nő ki.

OFF: Éppen azon gondolkoztam, C-vel kapcsolatban, hogy oké, hogy neki is vannak olyan dolgai, amit egész életén át magában hordoz, és ennek kapcsán teljesen furcsa kivetülései vannak az élet néhány (ÖSSZES) területén, DE! engem is értek olyan behatások, aminek kapcsán vannak elferdült világnézeteim. Kezdve, a már sokat említett exes dologgal, és folytatva sok mással. B-vel sokat beszélgettem erről, és tudom, hogy nem ez a normális, de nem tudok egyszerre minden szart levetkőzni és csak legyinteni rá.

Egyszerűen nem. És vannak olyanok, amiket nem is akarok levetkőzni, mert az tényleg képmutatás lenne, hogy persze, csináljad csak, nem érdekel, aztán belül meg szétszakadok az idegtől.

Nem.

Vannak amiken át tudok lépni, mert át akarok, mert szar a természetem, és ezen változtathatok, de vannak, amik nem ebből fakadnak, hanem a csalódottságból, és ezeken nem is akarok továbblépni. Megégeted magad, és újra a tűzben nyúlkálsz? Mert más azt mondja, hogy ő is abban nyúlkál, és hiába tudod h megégetheted magad újra, de belenyúlsz? Mert én nem. 

Mindig, amikor kész a bejegyzés, indul a csekkolás. Megnézem, elolvasom, átrágom, újragondolom, és elgondolkozom. Az első amit meglátok a név:

"Ami nem öl meg, az megerősít."

Hihetetlen, hogy ebben a hat szóban mennyi igazság és mennyi erő van. Valahogy mindig ad erőt a folytatáshoz, mindig értelmet ad mindennek. Ebből kifolyólag mondjuk, elfilozofálhatnék, hogy mégis mire? Vagy meddig kell erősödnöm, meddig kell akadályokat elgörgetnem magam elől, mielőtt learathatnám a gyümölcsöt? Vagy ez egy végtelen körforgás, puszta filozófia, hogy majd később? Most? De mikor? Évek múlva, vagy egy másik életben? Amikor már nem is fogok erre emlékezni, csak mélyen tudat alatt fogom tudni, hogy van/volt értelme? 

Jááj. A sors útjai kifürkészhetetlenek...