Őszintén nem értem magam. De frankón nem. Már megint felcsesztem a saját agyam. Ugyanazzal. Közben örülhetnék, hogy van egy szabad estém és szabadon kiengedhetném a házi készítés iránti össze vágyamat, de képtelen vagyok nekiállni. Annyira hihetetlenül bosszant az egész, hogy amit egyik nap felépít bennem, azt a másik nap egyszerűen ledönti. Már megint ott tartok, hogy vagy csináljunk valamit rendesen, vagy ne csináljuk sehogy. 

Rájöttem én, hogy hihetetlenül utálok várni. Vagyis nem várni, hanem értelmetlenül várni. Amikor egész nap vársz valamire, amiről az utolsó pillanatban kiderül, hogy felesleges volt várnod rá. Ez készít ki. Most azért már nem vagyok annyira felpaprikázva, mint múlt héten voltam, mert ha minden igaz, holnap elmondhatom a problémám, most már tabuk nélkül és lenyugodva, de mégis hangot adva neki. Nem fogok elolvadni két szép szótól, mert másnap hiába várom, hogy húdebaromijólesz, ha NEM LESZ!! Ez komolyan levágja a biztimet.

Nem szeretek bizonytalanságban élni. Nem tudok úgy élni, hogy nem én irányítok, mert én tervezek és megvalósítok. Úgy, ahogy kitaláltam. Én irányítok. De most nem. És ettől szenvedek eszméletlenül.

Oroszlán a ketrecben.

UPDATE: Pontosan rátapintok azzal a lényegre, hogy bántja a büszkeségem, hogy nem én állok mindenek felett. Pont. Fúj, azért néha elgondolkodtató, amiket magamról írok....

"Olyan rövidek az esték..."

De az este mondataiból is idézhetnék, de nem teszem. Elég ha én hallottam őket, mert az én fülembe súgták, és ez nem véletlen. Nem túlzok, ha azt mondom: imádom. 

Az egész szobában érezni az illatát, a takaró alatt a teste melegét...a fülemben a hangja csengését, a bőrömön a leheletét... hiányzik.

Nagyon nem bírok magammal, jó kedvem van. Akksi utántöltve :) Hiányzott már a kis szuszogósom.... tegnap persze minden úgy volt, ahogy már előre gondoltam, hogy lesz. A hiszti, ami napokig gyűlt bennem, valahogy jól elillant, ahogy szorosan átölelt és azt mondta, hogy ez már nagyon hiányzott..... Tisztában voltam vele, hogy a padlóról kell majd felmosni és úgysem tudom neki leosztani, amit akartam, de nem is bánom! Sőt örülök neki, hogy nem tudtam (nem is akartam) megmondani a magamét, hanem szépen, kedvesen, hogy vegye a lapot, de ne bántásként...

Azért nem gondolom, hogy mindent megbeszéltünk, de a lényeg egy részét igen. Hamar elveszi az eszem a kis huncut :) Éééés boldogan mondhatom, hogy kezd alvás közben is kompatibilissé válni a Kedves....eddig ugyanis ez valahogy sosem sikerült.. .:D holnapra családi program van tervezve, náluk!! Átyáég, már megint csak kapkodom a fejem, hogy mi van körülöttem...

Kicsit azért félek, de őszintén örülök is.. :) Annyi minden kavarog a fejemben, hogy leírni sem tudom. Igazából totál szét vagyok esve, mert egy értelmes mondatot is koncentrálva kell leírnom, annyira nem itt járok....

Utálom magam a retekül büszke és gusztustalanul makacs oroszlán természetem miatt. Igazából saját magamból ábrándulok ki ilyenkor. A szitu a következő:

Valamin, felhúzom magam, mert nem úgy történik, ahogy én akarom. Jobb esetben megbeszéljük és keresünk rá egy megoldást. Persze az én problémám ekkor kezdődik. Ezek után, ha a megbeszélt dolgokhoz nem tartjuk magunkat, akkor az a baj, de ha minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük, akkor az a baj. Pedig pont ez a lényeg, hogy minden úgy legyen, ahogy én kitaláltam. Szeretem, ha minden úgy működik. Paradoxon? Talán. De szerintem nem. Mégpedig azért nem, mert sokkal, de sokkal másabb, ha nem azért történik minden úgy, mert te akarod és ezt a többiek orrára kötöd, hanem azért mert te úgy akarod, és a háttérből úgy irányítod a szálakat....na, az már nekem is kedvemre való...

Sokat kell még tanulnom arról, hogyan irányítsam a belém zárt szörnyeteget.

A mostani szituban igazából furcsán érzem magam. Nagyon felhúztam magam az elmúlt két napban, többször is, ugyanazon. Mondhatjuk úgy is, hogy folyamatosan felhúzom magam, ha eszembe jut. Sok mindent mondhatnék, mindig eszembe jutnak újabb dolgok és érvek...meg összefüggések. De nem lehetek ilyen. Ismételten csak a tükörbe kell néznem, és észrevennem a tetoválást, mert másképp kibújik a szörnyetegem. Amúgy rengeteget gondolkoztam eleinte, hogy mi legyen a szöveg. Nem akartam sokat, csak egy szót, ami végig kíséri az életem, ami kapcsolódik hozzám, amihez kötődhetek, olyat akartam, ami megtanít valamire, amiről mindig azonnal eszembe jut, hogy mire kell emlékeztetnie...az elhatározás pedig akkor jött, amikor úgy éreztem, hogy lezárult egy korszak az életemben, és most új fejezet kezdődik. Valami belső késztetés jött valahonnan mélyről, hogy tennem kell valamit, mert sok minden megváltozott. Igazából nem tudom megfogalmazni és leírni azt az érzést, de ott volt bennem. Én, aki sosem akart ilyet, tudtam, hogy kell egy. Tudtam, hogy milyen jelentést szeretnék neki adni ezzel, de a konkrét dolognak még érnie kellett, mire a végső ötlet megszületett. Amikor belém nyilallt a felismerés, hogy mi legyen ez, akkor azonnal tudtam, hogy ez AZ.

Kicsit elkanyarodtam a témától, de sebaj. Szóval tegnap néhány gondolatot papírra vetettem a hisztimmel kapcsolatban, amiket reggel elolvasva, nagyon furcsának tűnt. Tudom, hogy ilyenkor rengeteget fortyogok magamban, és amikor odakerül a sor, hogy nagyerekiahóra, akkor ránézek, átölelem, és csak picit leszek morcos és hisztis és szemét és flegma és bunkó. Nem úgy, mint amikor egymagamban vagyok és csak osztanám, és osztanám...

A legnagyobb problémát abban látom, hogy még nem ismerjük eléggé egymást ahhoz, hogy tudjuk kezelni a másik irányába ezeket a szitukat. Nem tudom, hogy ilyenkor neki mire van szüksége, hogy jól esne-e neki, hogy ott vagyok, akár 10 percre is, de ott vagyok, vagy inkább hagyjam békén? Nem akarok a nyakába lógni éjjel-nappal, bár gond nélkül megtenném. Sajnos ha égek, akkor maximális fokozaton lángolok..nem működik nekem a takarék. Vagy csináljuk rendesen, vagy sehogy se inkább. Tudom magamról, hogyha akarok valamit, akkor teljes erőbedobással csinálom és mindent beleadok...ilyen téren nem létezik nálam középút...

Erre írtam nemrég, hogy nem merek beleadni apait, anyait. Mert nem érzem még a visszacsatolást annyira, hogy tudjam: érdemes. Ha nem keresem, gondolva, hogy én miért, ha ő sem, akkor mit kapok? Vártam, miért nem kerestél? De nekem ugyanannyi felvenni azt a rohadt telefont. Én azt is megértem, hogy meló és nem ér rá, és azt is, hogy 12 óra meló után hulla fáradt, de egy idő után nem tolerálom, hogy mindig van kifogás..igények? De mik azok?

Ha folyamatosan csak reménykedek, de azok meg el vannak cseszve, amikor teljesülhetne, amire vártam, akkor lassan vagy nem lesznek remények, vagy lesznek, de nem fognak érdekelni....arról is írtam nemrég, hogy nem szerettem volna semmibe sem beleugrani egy darabig. Élveztem, hogy azt csinálok, amit akarok, és nem kell senkihez sem alkalmazkodnom. Élveztem, hogy nem kell senki után rohangálni, nem kell másra is ráosztani az időmet, és hogy szabad vagyok, mint a madár. Nem felejtettem el az érzést, és úgy vagyok vele, hogy nem ragaszkodom egyelőre senkihez annyira,hogy most nekiálljak szenvedni valamivel, valamiért. Ha nem megy...

A gond ezzel csak, hogy annál már jóval többet jelent nekem, mint hogy ennyire egyszerűen meg is tegyem, amit most leírtam. Bár nyilván tudja, aki ismer, hogy amit egyszer a fejembe veszek....... 

Azt hiszem egyre jobban érik ez a tetoválás...de a homlokomra...

"valakinél, aki nincs is olyan messze, de mégis messze érzem néha magamtól.... " Pontosan ezt érzem.

Türelem, türelem, türelem. Ideje lenne kutatni az oroszlánok viselkedését. I think so.

Tökéletesen sikerült magam köré építenem azt a falat, amiről egyre kevésbé vagyok megbizonyosodva, hogy kellett-e egyáltalán.. Nyilván védekezési mechanizmus volt, a bizonytalanságom kivetülése, de akkor és ott úgy éreztem: kell. Ezzel mostanában sokszor vagyok így. Nem tudok megmagyarázni dolgokat, simán csak úgy érzem, hogy kell. Sokat olvasom vissza a blogomat, újra és újra felfedezve benne olyan dolgokat, amiket eddig nem. Újragondolva és átértékelve a történteket, a tanulságokat levonom és próbálok tanulni belőle. 

Az elmúlt félévben történteket azt gondolom lezártam. Ez a folyamat már akkor elkezdődött, amikor nagyban még szó sem volt erről. A lezárást megkönnyítette saját maga, a teljes hírzárlattal a maradék fát is kivágta saját maga alól. Nem volt nehéz dolgom. Viszont mégis. Egy annál nehezebb dolgom van most. Amikor lezárult egy korszak, úgy éreztem, hogy ebből én nem tanultam semmit sem. Őrülten keresni kezdtem a tanulságot, milliószor újrarágva minden egyes kis dolgot. Újraolvasva a blogot, a beszélgetéseket, az  érzéseimet felidézve. Fel kellett idéznem, hogy tudatosuljon bennem, hogy mit miért és mi okból tettem. Ez a folyamat néha még most is tart, de már teljesen máshogy érzek ezzel kapcsolatban..sokáig csak az agyam tudta, mi a helyes út. Az egyik nagy tanulság az egészből ez. Az agyam akkor is tisztábban lát, amikor a szívem csak homályban tapogatózik....

Azt gondolom, a tanulságok nagy részét levontam. Tanultam belőle, nem csak magamról, hanem a környezetről is. Kicsit lehűtöttem magam, talán kevésbé vagyok meggondolatlan. És félek is. Attól, hogy megégetem magam...

És itt kanyarodnék vissza az "Sz betűs szóra"....korábban már említettem, hogy próbaidős a dolog, több okból kifolyólag. Elhamarkodott dolgokat még mindig nem mondanék, de annyit talán mégis, hogy főhős még nem vagyok, mellékszereplő pedig már nem :) A fal, amivel magamat akartam védeni, és megakadályozni, hogy pofára essek, hogy vak ló jelleggel belé essek és utána meg hisztizzek, hogy én is csak egy voltam...szóval, ez a fal, úgy érzem, kezd útban lenni nekem. Kezdem azt érezni, hogy semmi szükség nincsen rá. Természetesen az előtanulmányaimból kifolyólag elég fasza lett az alapozása, sőt a kivitelezéssel sem volt gond. Így asszem kicsit várni kell, a teljes elbontásra, amit nem feltétlen gondolok rossznak. Talán egy darabig még látom a világot non-rózsaszínben....nem is baj ez.......

Őszinte leszek, nagyon őszinte. 

Hihetetlen energikus vagyok napok óta....lehet csúnyán hangzik vagy bunkó vagyok, de komolyan foglalkoztat a kérdés, hogy mitől? Vagy attól, hogy minden nap szeretkezek, vagy attól, hogy 3 napja napi 5 km-t futok? Vagy együtt a kettő? Vagy boldogsághormon felszabadulás? Vagy az, hogy két hét alatt már hárman akartak lecsapni Don C kezéről? Vagy az, hogy megfordulnak utánam az emberek? Vagy az, hogy úgy érzem visszakaptam önmagam? Vagy a jó szex? Valaki, aki tudományosan tudja a választ, igazán segíthetne. Tudom, eget rengető problémák ezek. 

Én is szerettem volna írni egy hasonló bejegyezést, mint most D, mert megint egy cipő. Sajnos. De én nem tudok ennyire megnyílni erről. Számomra annyira kényes ez a dolog, hogy még magamnak sem merek dolgokat bevallani, nem hogy kimondani, vagy papírra vetni és másoknak hagyni, hogy olvassák. Próbálok elmenekülni a lelkiismeret furdalás elől, és nem hibáztatni sem magamat, sem mást, és megölelni amikor csak tudom a nagymamám, akit még meg tudok. Őt még nem késő. Legyen elég ennyi.

Ég, a gyertya ég...

Dork...köszönöm, és szeretlek! 

Még gondolkozom, hogy elrontsam-e a kialakult képet magamról azzal, hogy kiposztolom ezt facebook-ra...egyelőre jön ide: /igazából eszméletlen jó szerintem :DD /

Szex utáni első mondatok:

Kos: - Ok, jöhet a következő!
Bika: - Éhes vagyok, lökd ide a pizzát!
Ikrek: - Láttad valahol a távirányítót?!
Rák: - Mit is mondtál, mikor házasodunk?
Oroszlán: - Mondd, hogy nem volt jó!
Szűz: - Na, moshatom ki a lepedőt!
Mérleg: - Nekem jó volt, mert láttam, hogy neked is.
Skorpió: - Lehet, hogy először el kellene oldozzalak…
Nyilas: - Ne hívj, majd kereslek én!
Bak: - Nincs véletlenül egy névjegyed?!
Vízöntő: - Most akkor gyere csináljuk ruha nélkül!
Halak: - Mit is mondtál, hogy is hívnak??