"Kedves Fiam, az első fűnyírásodat szeretném megköszönni Neked egy levéllel, aminek remélem, egész életedben a jó hasznát fogod venni. Ahhoz, hogy jó főnök lehess, először jó megbízottnak kell lenned. Amikor a főnököd vagy ügyfeled megbíz valamivel, akkor én azt akarom, hogy 1. határidőn belül, 2. noszogatás nélkül, 3. a vártnál jobb eredményt tegyél le a kezébe.

Igazából nem tudom mi van velem. Képtelen vagyok értelmes mondatokat papírra vetni, ennek ellenére a fejem tele van. Totálisan tele. Olyan szinten ingadozik a hangulatom, hogy egyik percben ölni tudnék, a másikban meg siratnám a halottakat. Elképesztő. Van, hogy felrobbannék, van, hogy csak csendesen pihennék. Megint azt érzem, hogy elkapott a mókuskerék, de nem feltétlenül a jó irányba, vagyis isten tudja. Túl büszke vagyok, túl sokat várok el, túl türelmetlen vagyok, túlságosan fingom sincs mit akarok, túlságosan szétszórt vagyok, túlságosan egyszerre mindent akarok, túlságosan egy helyben toporgok.

Tűrök és megbocsátok, morgok, hisztizek, majd gőzt kifújok és megnyugszom...

Miért teszem, miért teszi? Miért vagyok elutasító, miközben sokkal több törődésre vágyom? Miért vagyok makacs és miért vagyok büszke, miért nem vagyok elfogadó és miért nem vagyok képes tovább lépni dolgokon? Miközben minden erőmmel próbálom magam legyőzni, nem tudom miért vagyok még mindig ilyen és miért nem tudok győzni magam felett újra és újra? Miért teszem ezt magammal és miért ezt vele? Pillanatnyilag kurwára utálom magam mindenért...

Megbeszélünk, ötletelünk, feldobunk dolgokat, labdák, amiket nem kéne lecsapni, és program amit ő hoz fel. Akkor ezek után mégis miért nem vesz annyira komolyan, hogy ezeket az "ígéreteket" betartsa? Ennyire mindig a "kicsi" leszek az ő szemében, az ő szemükben?

Tudom, hogy furcsa, hogy felnőttem, de felnőttem! És jól esne, ha azért mindez nem csak a látszat lenne, hogy kedveljük egymást és akár még családon kívül is "össze járhatunk". Vagy ez nekem nem opció? Mert én vagyok a kicsi és mindig az is maradok? Engem nem kell komolyan venni, mert ennél vannak fontosabb dolgok is. Hát persze, igazából minden fontosabb, mint amit velem lehetne/kellene csinálni, mert amúgy előtte megbeszéltük és beleegyezett, neadjisten ő dobja fel? Egyszerűen csak már annyira szarul esik, hogy mindig én maradok alul és engem tényleg semmibe lehet nézni. Ráadásul ciki, nem ciki valahol gyerekkorom óta olyan érzésem van vele kapcsolatban, hogy különleges és valahol talán vártam is, hogy felnőjek és kiléphessünk ebből az uncsitesóskodásból. Nem akartam én a barátnője lenni, akit felhív az éjszaka közepén, de azt hittem, hogy lassan leszünk olyan felnőttek, hogy akár az én társaságomra is vevő lehet annyira, hogy ha megbeszélünk valamit, nem mondja le, ha ő dob fel valamilyen programot akkor pedig tartja a szavát, mert komolyan is gondolja. 

De ezek szerint nem. Nehezebb ezt elfogadnom, mint gondoltam, hogy mennyire nehéz lesz. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy választási lehetőséget nem kaptam...egyem meg, amit főztek nekem...

"A szexuális vágyakozás akkor válik ÉRETTÉ benned, ha megérzed az apró, finom érintések hétköznapi fontosságát. Amikor megérted, hogy az előjáték, nem a szeretkezés előtti 15 perc, hanem az EGÉSZ,KÖZÖS ÉLETETEK !!!!! Az egyszerű mindennapi simogatásokban szunnyad az éjjeli ölelések szenvedélyes mámora. Naponta lopva, játékosan, beleszagolva, megízlelve, átlényegülve, komolyan és viccesen, bárhogyan de meg kell érintened a párod. A vágy felébresztése a hétköznapi érintéseknél kezdődik. Az igazi érintés a lélek mélyéről fakad, onnan árad szét az egész lényedbe és abba bizony beleborzongsz, mert csak a testtel lehet játszani, a lélekkel nem.
Az igazi érintés egyszerre erős és gyengéd, finom mégis határozott. Nem fizikai szinten ad, hanem sokkal mélyebbre húz. Aki valaha is megtapasztalta ezt és átélte az ölelés és a szeretkezés legmagasabb szintjét, ahol teljes megnyílás, teljes odaadás és teljes bizalom uralkodik, az soha többé nem lesz képes máshogyan ölelni, mert érzi, hogy minden más ölelés méltatlan lenne.
Ez az érintés mentálisan nagyon erős de nem birtokol, nem rendelkezik, nem szab feltételeket, mert ebben a hatalomban spirituális erő és hit van. Amikor csupán két éhes test talál egymásra, rövid időn belül elhamvad a tűz és kialszik a láng, mert a test kielégül és elenged. A lélek azonban ennél magasabbra tör és mélyebbre száll. Soha nem lehet abban a formában kielégíteni, mint a testet.

A test felejt de a lélek sohasem. A testedet becsaphatod de a lelkedet nem. A lelked mindig éberebb és a kellő időben figyelmezteti fizikai valódat. A lélek adja a testnek a tudatot és a ráébredést. Felemel és mélyre száll veled éppen úgy, ahogyan mindig is vágytál rá. Ez a lelkek érett, eksztatikus örömünnepe."

/lopva, forrás nem volt jelölve.../

Annyira lol, hogy ennyire belelátni valakibe, aki nem akarja h bele láss...

"Vannak emberek, akik rendszeres időközönként cserélgetik párjukat. Bár azt állítják az igazit keresik, magánéletük mégis olyan, mint egy nagy szereplő válogatás, egy hatalmas casting, ahol hálószobájuk egy átjáró ház, benne a szerep osztó dívánnyal. Talán sikeresnek is éreztetik magukat a sorozatosan kudarcba fulladt kapcsolattal, mert mindig van másik, és az előzőt is azért dobták, mert nem volt tökéletes. A dolog hátul ütője azonban az, hogy ezt azok játsszák, akik attól félnek, hogy egy idő után, amikor a másik jobban megismerhetné őket, és átláthatna csalfa játszadozásaikon, ráébredne, hogy milyen kevés és üres az, aki e mögött van. A sorozatos cserélgetésnek, a másikkal való könnyed kapcsolatteremtésnek és kritikus szemléletből eredő szakításnak ez a lélektani háttere. Pusztán támadással védekezik az ilyen ember. Megelőzi azt, amitől fél, méghozzá azt gyakorolva a másik felé, amit ő nagyon nem kíván magának, amitől szíve mélyén a legjobban tart. Az élet azonban mindent visszaad, idővel mindenki összeakad a hozzá illő, és méltó emberrel. A kifejezés jó és rossz értelmében egyaránt."

/Sümegi Péter/

"A 25-35 évesek korcsoportjának problémája, hogy nap mint nap megélik a bizonytalanságot, félnek a jövőtől, nyugtalanok, elégedetlenek önmagukkal, még akkor is, ha jó állásuk van. A jó állás ugyanis azzal az elvárással jár, hogy folyamatosan csúcsformában legyenek, s a média is ezt sugallja, hogy sztárnak kell lenni a magunk területén, hiszen mások is sikeresek, szépek, gazdagok és gondtalanok, és csak rajtuk múlik, hogy sikeresek vagy „lúzerek” lesznek-e az életben. A fiatalokban ezért könnyen kialakul az érzés: sehol sem tartok, semmit sem tettem le az asztalra. Félnek, hogy nem érik el a kitűzött céljukat, vagy nem a megfelelő célt tűzik ki maguk elé. Ez az érzés a kapunyitási pánik, vagy „quarter life crisis”.

Szóval ez. Éreztem, hogy valami nincsen rendben velem, számos bejegyzésben írtam is arról, hogy valami nem oké. Én nem diagnosztizálom magam, mert semmi értelme, de ez hajaz a legjobban arra, hogy mi is amit mostanában érzek. Be kell vallanom, sokszor megfordul a fejemben, hogy vajon jó helyen vagyok? Jó utat választottam? Jó embert választottam magam mellé? Képes leszek így végigcsinálni azokat amiket bevállaltam? Félek attól, hogy elbukom, félek attól, hogy nincs meg az a biztos érzés, hogy nekem ez így menni fog. Suli, munka, magánélet, nyelvvizsga?! Egyetlen dolog vigasztal, hogy másoknak is sikerült már, szóval belehalni tuti nem fogok. Hozzá kell tenni, hogy ez eléggé sovány vigasz, figyelembe véve, hogy másokból híres színészek, énekesnők, politikus és milliárdosok lettek és ebből nem következik egyértelműen, hogy én híres színésznő, énekesnő, politikus és milliárdos leszek....

Próbálom lépésről lépésre irányítani és szervezni az életem, és fokozatosan elérni az elém kitűzött célokat, mindig csak egy kicsivel többet elérni. Lett diplomám, lett munkám, lett autóm. A következő rövidtávú célok: bekerülni a szeptemberben induló mesterképzésre, letenni novemberben a műszaki szakmai angolt, majd megszerezni a mesterdiplomám. Azután meglátjuk mi a helyzet az életemben és annak megfelelően készülök fel a következő lépcsőfok meglépésére. Nagyon sok víz fog lefolyni a Dunán, nagyon sok minden fog megváltozni akkorra. Majd az idő megmondja, hogy jó irányba tartok-e...

Ma felmerült bennem a kérdés, hogy mit mondanék az exeim jelenlegi barátnőinek, ha megkérdeznék, hogy mire számítsanak? Nos, velem azért nem járnának túl rosszul, mert szinte mindegyikkel barátságos volt az elválás, az ítélkezés meg nem az én kenyerem, tapasztalja meg mindenki maga, hogy kinek a pap, kinek a papné. Létezik az a szemszög is, ahol én vagyok valaki exének az új barátnője...

Na mindegy. Szóval elmondok tényeket, amiket a másik vagy elhisz vagy nem. Vagy a harmadik (jelzem, hogy ez a legrosszabb eset és én is ide tartozom) kétségtelenül meg van győződve arról, hogy namajdénleszekazakimiattmegváltozik. Ha ha ha. De térjünk vissza mit mondanék? Az egyikről minden bizonnyal azt, hogy jó szerető volt, bár tény, hogy kicsik voltunk, de imádott és amennyire tőle telt a tenyerén hordott. Kapcsolatunk csúfos véget ért, mihelyst röpke 10 nap alatt "beleszerettem" egy másik fiúba. Következőről nem is tudom mit mondanék. Nem voltunk rosszban, de azért jóban sem. Sokat veszekedtünk, de kedves volt, vele feküdtem le először, ennek ellenére igazán sohasem szerettem. Jó nem? Mellesleg minddel összejártunk egy darabig szakítás után. Lol, a kis ribi. Szóval a legnagyobb élmény ex téren a harmadik. A vicc, hogy mióta nem vagyunk együtt, elmém azon része teljesen lezárult, ami azokat az élményeket raktározza. Olyan szinten, hogy konkrét események hiányoznak a fejemből és szituk, amik mindenki másnak megvannak. Fontos volt a számítógép, a játék és a kaja; én és a közös életünk csak ezután következtek. Röpke két és fél év alatt ebből gyorsan elegem lett, ugyanis a szex is látta ennek kárát....az meg elég fontos. Hát na. Az vessen rám először követ, akinek ez nem fontos. Na ugye!? Szóval elegem lett, vége lett, mit mondanék az új csajnak? Ne tervezz vele, nem lehet. Majd ezek után szívesen körbemutatnám, hogy mit értem el azóta. Lenne ám irigység (na jó, amúgy nem biztos, mert az Úriember tökéletesen elégedett volt a nyavalyás kis életével és semmilyen szándékában nem állt változtatni ezen...sőt).

Nyilván nem csak ennyi ember volt az életemben, ezek azok akik nyomot hagytak bennem valamiért. Persze aztán volt itt más is.....de az nem kapcsolatban ;) háh, és ez nem ide tartozik. Arról mit mondanék? Jó az ágyban ;) 

[..] - ide meg gondoljon mindenki amit akar! Ez a nem publikus rész....

Visszatérve egy szóra a témához...azért a másik oldalt is vegyük kicsit. Mit mondanának az én páromról? Hajajjj....nyilván bólogatnék, hogy "tudom"...majd azt gondolnám, hogy "de ez nálunk máshogy lesz".....

Basztikuli én még mindig elcseszettül frusztálódom.

Már leírni sincsen kedvem ugyanazt sokadszor...legyek jó nő, csinos, szép, okos, teljesítsek 120%on a munkahelyemen, olyan feladatokat megoldva, amiket azért nem csináltam eddig sosem mert amúgy sem érdekelt, tanulni meg pláne nem ezt tanultam. Sőt. Persze közben tanuljak még, egyetem meg nyelvek, mert ugyebár sosem lehet tudni és meg kell tanulni a lábamon állni, meg az autó jelentette "luxust" fent kell tudjam tartani (höhöhöö röhejes, hogy az autó luxus számba megy, ja és persze túl kényelmes is vagyok ugyebár, úgyh pofa csukva legyen ám..). Szóval röviden tömören elment az egész hétvége, kaja persze nincs, a lakás takarításon nem értem végig, a saját dolgomra nem maradt időm, és ha kicsit frusztráltan érzem magam, hogy ehhez egyedül kevés vagyok, akkor természetesen én vagyok a legkibaszottabb hisztisebb liba a földön és már megint. 

Ahh. Magam alatt 2 centivel...

Annak ellenére, hogy úgy gondolom, hogy jó irányba fordult az életem, folyamatosan frusztált vagyok. Folyamatosan kattog az agyam. Többet akarok, még többet. Egyszerre. 

Nyilván nem teljesen szándékos, hogy ameddig fiatal vagyok, üde és bírom a melót, akkor ki is hajtsam magam de valahogy mégis így sikerül. Túl kényelmes lennék? Túl sokat akarok? Nos, az igazság valahol a kettő között van. Az a helyzet, hogy kidolgozom a belem és fáradt vagyok...sosem vagyok bent 8 órát, mert alsó hangon kilenc és felet. Ami nem baj, csak előtte/utána nem éhezik a lelkem másfél órás buszon zötyögésre. Ez nem sok. Nyilván nem. De mióta dolgozom abból áll az életem, hogy hétközben csak aludni járok haza.

Természetesen közben legyek jó nő, szép, csinos és vékony, tanuljak, beszélek fluently angolt, legyen kaja és rend a lakásban. És ne húzzam a szám semmire, főleg ne a kibaszott (soha ki nem fizetett) túlórákra és arra, hogy vannak fontossági sorrendek amiknek már megint a legkibaszottabb legvégén vagyok. Legalább is így érzem. Ja és amúgy nem panaszkodhatok egy cseppet sem a fizetésemre, mert amúgy a magyarországi és pályakezdő építőipari fizetéseket elnézve egy hatalmas mázlista vagyok (tudom amúgy...), de az, hogy ezeket figyelembe véve is a gatyát össze kell húznom és számolgatnom a szaros pénzem, hogy legyen is autóm és fent is tudjam tartani....

Azt hiszem túl sokat várok el magamtól és túl sokat várnak el tőlem mások is egyszerre. Habár nem vagyok maximalista, nyilván a legjobbat kell kihoznom magamból és nem csak kell, hanem akarom is. Mert bosszant, hogy volt egy szint amit hoztam de megváltozott az életem és azóta nem hozom. Sajnos a gimis és egyetemi évek sosem fognak visszajönni. Ohh, a gondtalan boldogság. Oh, igen. De jó is volt. 

Zsongok és pörög az agyam, túl sokat akarok és kikészít, hogy nem megy. Tudom én, hogy ilyen ez a felnőtt élet és azt is, hogy ez most csak hiszti, de már érik bennem egy ideje.

Minden jó, igen így van. De valami mégsem. Szerintem a baj velem van...

Well, eltelt az első hét, friss kis tojáshéj a seggünkön. Most per pillanat azt érzem, hogy odafent is csak a dolgok megfelelő helyén kezelése okozza a nehézségeket, más nem. Édesek. És jófejek és segítőkészek. Kérdeznek, én válaszolok, néha tágra nyílt szemekkel, néha csak meglepődöttséggel. Lehet, hogy csak a rosszat látom, tudom. De már félek úgy bízni. Bennük is.

Benne pedig nem tudom. Néha azt érzem, elindultam az úton, hogy újra bízhassak, de már annyira bennem van ez az állandó járjunknyitottszemmel, hogy már-már mániákussá válok bizonyos helyzetekben. Igen, igyekszem nem pulzusszámot növelni, amikor megcsörren a telefonja. Nos, ez tényleg szarabbul hangzik leírva, mint a fejemben. Többek közt ilyenek. Paranoiás vagyok és ezzel teljesen tisztában is vagyok....

Más:

Az angol még mindig bazira frusztrál, már ott tartok, hogy elmegyek itthonról, beülök valahová ahol nem kell senkire sem figyelnem és csak magammal foglalkozhatok. Vagy ott, hogy elmegyek egy beszélgetős csoportba, csupa vadidegenekhez, hogy kötöttségek nélkül beszélgethessünk. Na?

Melóban van egy faszi, aki hetente jön beszélgetni, de kiver tőle a víz. Erőltetett az egész és folyamatosan olyan témákról próbálunk társalogni, amiről kurwára sem kedvem nincs, sem szókincsem. Innentől kezdve az egész el van cseszve, az órák után konkrétan bőghetnékem van, mert olyan szinten viszi az egómat a béka segge alá. Tudom én, hogy totál visszafejlődtem, de miért van az, hogy ennek ellenére azért el tudok cseverészni, ha akarok és ha van hozzá partner. Természetesen az angol csoportba is azért húzom a szám, hogy elmenjek mert lusta vagyok és félénk kis nyuszi. Na meg persze nincs kedvem este 10kor hazaérni a hét közepén.

ALERT!!                --kifogáááás--

Valamit valamiért.....

Úgy érzem, hogy elindult egy irányba az életem, egy olyanba ami tetszik és nincs ellenemre. De ettől függetlenül vannak még csaták, amiket nem vívtam meg... leginkább saját magammal. Csak, hogy egy példát mondjak: a munka az munka és nem játék. Azt hiszem még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy ez nem csak egy elnyúló pár hetes szakmai gyakorlat felelősség nélkül.......